Amikor a mami kiborul…

Több kép: Instagram

Most tényleg az idegeim határát borzolgatják. Úgy igazándiból mindenki. A tolerancia, a türelem most nagyon hiányzik belőlem. Ne szólj hozzám, nem fáj fejed! Mostanság csak panaszkodom. Panaszkodom a környezetemre, az idegenekre, sőt már a saját gyerekemre is. Eddig mindenki azzal áltatott, milyen türelmem van a csemetéhez. Hát már nincs!

Három hónapos korára már nem fog sírni esténként! Á, dehogynem! Most már nem csak a hasa, hanem a foga is ordításra készteti. Sőt a fáradság is! Ha nem tud elaludni, ha felébresztik, sikításba kezd.

Persze a tegnapi "hiszti" kezdeténél még a nagyiék itt voltak, ők meg „jaj, Istenem, mi baja van? Ne sírj már!” felkiáltásokkal távoztak. Bár viccesnek találta Nagyi is, hogy  ahogy hét után néhány perccel meghallotta Zseb apum hangját, kezdett csak el ordítani – addig vigyorgott, mint a fakutya.* Itt még nem is ért akkora sokkhatás minket, mert a gyerek pár perc után rácuppant a cickóra, és bealudt a karomon. Mindez a konyhában történt, ahol fél 9-ig beszélgettünk is apummal mindenféléről. A fürdést kihagyva úgy gondoltunk, már megnyugodhatunk, már nem fog sírni. Kósza remény!

Átadtam, hogy amíg lefekvéshez készülök, apum fektesse le az ágyba. Mivel felébredt, így úgy gondolta, még az éjszaka előtt átpelenkázza. A két dolog annyira kiverte az álmot a gyerek szeméből, hogy csillapíthatatlanul sírni kezdett.

Reménykedtem benne, hogy nálam megnyugszik, vissza is vettem, de csak sírt és sírt, ráadásul a szája olyan volt, mint egy habzó kutyának. Gyorsan hason befektettem a kiságyába, majd leszaladtam a földszintre a Dentinoxért. Fel sem értem, de már hallottam, hogy Zseb úgy belelovagolta magát a nagy sérelembe, hogy már nem csak sírt, hanem toporzékolt is. Sejthettem, hogy a gél semmit sem fog használni, de azért bekentem az ínyét. Leültem a franciaágyunkra, a gyereket beültettem az ölembe – amit ugye féléves koráig nem lehet –, ő hátravetette a fejét, megfeszítette a testét, és még inkább ordítani kezdett. Nem hagytam magam, viszont nem tapasztaltam, hogy jobb lett volna tőle.

Jött a felállás. Attól általában megnyugszik, ha felállunk vele, és ott ütemre ringatjuk. Most semmi. Jött az „anya-torna”, azaz terpeszbe állunk, és hol az egyik lábunkra nehezedünk, amíg a másikkal lábujjhegyre állunk, hol a másikra. Oda-vissza, legalább 250-szer. Higgyétek el, jó a vádlira és a combra! Most megcsinálhattam belőle 2000-et is, semmi.

A cérna itt pattant el nálam először. Felemeltem a gyereket az arcom elé. Hóna alatt tartottam, a lábacskái lógtak a levegőben. Kiabálni kezdtem vele, hogy hagyja abba. Egy pillanatra jó volt, abbamaradt, a szeme tágra nyílt, úgy bámult rám, mi bajom lett így hirtelen. Naná, hogy utána még jobban rákezdett… Megismételtem még kétszer, de egyre kisebb sikerrel…

Leültem vele, hadd sírjon. Valahol azt olvastam, hogy hagyni kell ilyenkor kisírni magát. Egy ideig megy, de az én idegeim nem sokáig bírják, mert a megnyugvás helyett inkább egyre jobban lovalja bele magát. Felálltam,, és sétálni kezdtem vele. Közben duruzsolás, dúdolgatás helyett csak mondtam a magamét – azaz veszekedtem vele. Nem csak szép szavak csúsztak ki a számon… A kezem már nem bírta, hiszen a 6 és fél kilós gyereket egy kézzel tartottam, míg a jobbal hol a falat, hol a tévét tapogattam, nehogy elessek.

- Csináld csak a fesztivált! Viszont én már nem bírom tovább. Érted? Neeeem bííírom tovább! Hagyd abba! Vagy különben kiugrom az ablakon, te pedig egyedül maradsz… Akkor majd nem lesz senki, aki dajkáljon, akkor ordíthatsz magadnak!

Úgy néz ki, ez hatásos volt, mert abbahagyta. Mellre téve, bekapta, és mosollyal az arcán enni kezdett. Lassan teljesen megnyugodott, és végre visszaaludt a kezemben.  Csakhogy éppen a tévészobában voltunk… Éjfél felé tettem le az ágyba, amikor egy kis mocorgást követően tovább aludta édes álmát – hiszen csak úgy tudtam bevinni a hálóba, hogy feldobtam a bal vállamra.

Éppen ezek után, ma olvastam az áprilisi anyukák Facebookos csoportjában, hogy nem vagyok egyedül. A többi anyuka is átélte azt, hogy türelme fogytán volt a saját csemetéjéhez. Természetes folyamat… Azért ez nem nyugtat meg annyira...

*érdekes jelentéseket találtam itt