Blogom titkos céljai?

Mindig is írni akartam. Olyat, amit mások szívesen elolvasnak. Azok, akik ismernek. Azok is, akik nem ismernek. Leghűbb olvasóim pedig azok legyenek, akiknek a véleményükre sokat adok.

Nem jött össze. Az ismerőseim, rokonaim csak azért néznek rá az általam írt dokumentumokra, mert kötelességük, azaz kikönyörgöm tőlük. Azok, akik "imádatára" áhítozom, legszívesebben egy sort sem olvasnának el tőlem, mert nem szeretik a stílusom, amit - ezért mondjuk köszönet - a szemembe is mondanak. Ennek ellenére többször előfordul, hogy beadják a derekukat, de közben látom rajtuk, hogy a hátuk közepére sem kívánnak. A barátaim sem önszántukból olvasnak, mégis ha kérem örömmel leülnek, és rögvest tetszésnyilvánítással kezdenek, majd folytatják a hibáimmal - ha kedvük tartja.

10 évvel ezelőtt bizakodva álltam a jövőm előtt. Hatalmas terveim voltak, tudtam, mi szeretnék lenni, melyik újságnál szeretnék dolgozni, és majd én megmutatom volt a hozzáállásom. Belevetettem magam az álmodozásba. Aztán gyorsan kijózanodtam, mert az egyetemen is megmondták a tanáraim, hogy semmi tehetségem az íráshoz, és egyébként is a barokkos körmondataimmal mit keresek én a nyomtatott sajtónál? Akkor még elképzelésem sem volt arról, hogy nem mint újságíró, hanem mint marketinges fogok dolgozni a későbbiekben. Szóval hallgatnom kellett volna anyumra, aki már gimiben megkérdőjelezte, mit képzelgek a jövőm felől. 

Azért reméltem, hogy legalább azok a férfiak, akik elvileg szeretnek, majd olvasni fognak. Tudjátok, legalább elfogultságból. Egyik sem. A legutóbbinak szinte herótja van, ha kiharcolom magamnak, hogy legalább pár percet szánjon rá arra, amit írtam.

Talán éppen ezért lett ez a blog is. Nem csak azért - amit magamnak is bevallottam -, hogy kiadjam magamból a gyerek utáni vágyamat, majd beszámoljak, milyen is egy mozgássérült (hú, de pattogok ezen a témán) anyuka mindennapjai, hanem a lelkem legmélyén ki akartam törni ebből az elkeseredettségből, meg akartam mutatni, hogy igenis vannak emberkék, akik rendszeresen olvasnak, szeretnek, és jókat szórakoznak rajtam. 

Channah szerint ehhez tematikus blog kellett volna, mert élettörténetet regényekben olvasnak. Egy könyvnek van eleje és vége, egy pontból eljut egy másikba, a blogom meg ugye ilyen téren szerintem egy zagyvaság. Én viszont ehhez nem értek. Szeretek mesélni, szeretem másokkal megosztani az életemet, kitárulkozni. Elmondani a világnak a sérelmeim, néha a vidámságokat is, bár azokat kevésbé, hiszen azokat boldogan élem meg, nem szükséges kiírnom magamból. Ráadásul megnéztem, mely posztjaimat olvastátok a legtöbben, és kiderült, hogy pont azokat, amelyekre azt gondoltam, senkit sem érdekel. A "tematikus" írásaimra pedig éppen, hogy csak az olvasómag kattintott rá.

Ahhoz, hogy olvassanak, muszáj publikussá tennem a blogom. Ami azzal jár, hogy kétszeresen, sőt százszorosan meg kellene válogatnom a szavaim. Főleg azokat, amiket másokról mondok. Ilyen például a gyerek apjára tett utalások. Mert a blogon csak panaszkodom rá. Hiszen, ha fasírtban vagyunk, mi a legjobb gyógymód? Kiírom magamból, megosztom mindenkivel (!), várva a vállveregetéseket, a virtuális öleléseket, helyesléseket, megértéseket. Ugyan ezzel megsértem, talán még a személyes jogaiba is beletiprok... Igen, jelezte is felém. Ekkor megígértem neki, hogy többet nem fogok róla rosszat írni. Ha írtam róla, akkor előtte mindig megmutattam neki, és igen, köteleztem arra, hogy elolvassa. Mert nekem fontos volt, hogy ne bántsam meg.

Végül nem én bántottam meg, hanem Ti, ahogy leírtátok a nem szimpatikus véleményeteket róla. Ezért közölte velem, hogy többet nem fog engem olvasni. Kettős érzésem volt, mert nem hittem, hogy önszántából olvas, és mégis. És e boldogságot mások véleménye miatt megfosztja tőlem. Ezért moderálni kezdtem a kommenteket. Reprodukálóéból kitöröltem, Katáét - eddig - nem jelentettem meg. Miért? Mert nem akartam, hogy más bántsa...

Viszont most úgy érzem, nincs miért szégyenkeznem a "barátaim" véleménye miatt. Bár azt jó tudni, hogy a blog nem adja vissza reprezentatívan az életünket. Nem mesélem el az egészet, nem mesélem el, milyen jól éreztük magunkat az Andrássy úton, mennyire boldoggá tett, ahogy mosolyogva lovagoltatta Zsebet, csak arról írok, hogy este megbántott... 

Kompromisszumot kértem tőle még néhány hónapja. Azt mondta, hogy ha én változom, ő is megpróbál. Én változtam, legalábbis úgy érzem, mindenesetre próbáltam. Ő is próbált... Valószínűleg egyikünknek sem ment igazán, mert visszaestünk ugyanabba a csapdába. Ő továbbra is azt érezteti velem, hogy semmi fontosat nem jelentek a számára, én továbbra is beszédre, sőt bocsánatkérésre kötelezném. Ezt pedig melyik férfi adja meg parancsra?

Emiatt döntöttem úgy, hogy ha már neki nem önthetem ki a sérelmeimet, nem foglalkozok az ő túlérzékeny, külső megfelelés-kényszeres, kishitű lelkivilágával, csakis az én túlérzékeny, külső megfelelés-kényszeres, kishitű lelkivilágommal, és leírom, ami a szívemet nyomja. Nem, továbbra sem szeretném gyalázni, sértegetni, bántani, csak a saját, fájó érzéseimtől nyíltan megszabadulni. Sőt, nem moderálom a hozzászólásaitokat sem!* Majd ha én is fontos leszek neki, vagy elmondja, mi baja van velem, akkor majd én is visszafogom magam. De most eljött az idő, hogy az első közeledő lépést neki kell megtennie! Mert úgy érzem, hogy eddig én alázkodtam meg, és egy magát lekicsinylő nőre egyébként sem lehet felnézni... És a célom, hogy a szeretett férfi felnézzem rám!