f

2014. szeptember 22., hétfő

Ülök a sötétben....

....s azon gondolkodom, hogy hol fordultunk át a másik irányba. 

Rá kell jönnöm, hogy egyenes út vezetett ide, ahol most tartunk. Egyikünk sem hibás, mert mindketten önmagunkat adtuk. Bárhogy döntöttünk volna, mindegyik lépésünk ide vezetett volna. 

Ő azt állítja, hogy a fontos dolgokat megtartja magának, és csak a lényegteleneket osztja meg a barátaival. Én azt állítom, hogy ezzel engem eltitkol és nem vállal fel. És ez a két állítás az összes vitánk alapja. 

Tisztában vagyok azzal, hogy ő ilyen. Ilyennek szeretem... Mégis emiatt egyre sebzettebb a szívem, a lelkem. Ő nem változik meg miattam, legalábbis nem úgy, ahogy én szeretném. Nem várhatom tőle, hiszen akkor arra kérném, adja fel önmagát... Így viszont egyre szomorúbb, zárkózottabb és ingerültebb leszek.

Ő lehet mindez, szó nélkül tűrnöm kell, mert ő csendes, visszahúzódó, szófukar. Én már nem igazán, mert sosem voltam ilyen, és ha ilyen leszek, tudja, hogy bánt valami. Ő kérdezheti tőlem, hogy mi bajom van, én tőle nem. Ő nem szeret a sérelmeiről, bánatairól, életéről mesélni, én nem bírom magamban tartani. 

Én kimondom neki, őszintén, tiszta szívből, hogy szeretlek, akármennyire elcsépelt szó, tőle már hónapok óta nem hallottam csak úgy spontán, magától. Csak egyszer szeretném, mikor józanul, a szemembe nézve kimondaná.. Valószínű ő ezt nem érzi, így nem is kívánhatom tőle. Egyébként is jobb lenne, ha hazudna?

Igen, jobb. Mert mindig is hittem és hiszek neki. Nem nyaralásokra vágyom, hanem arra, hogy ő magától bókoljon, szeressen. Szükségem van a szerelmetes szavaira! De már a kezdeti ragyogást sem látom a szemében... Hogyan is láthatnám, ha úgy viselkedek, ahogy? Ha csontsoványra lefogytam? Ha már olyanokra nincs időm, hogy fessem magam, csini fehérneműkben várjam haza? Ehelyett csak egyre feszültebb, ingerültebb, mogorvább vagyok vele...

Ha szomorúvá tesz, mert igen gyakran szokott még mindig, akkor szeretném, ha ő vigasztalna meg, és nem kellene máshoz fordulnom. Mert én egész életemben egy síró-picsogó voltam, az összes érzésem könnyekben tört ki belőlem. Sosem tudtam visszatartani, és ilyenkor sosem magányra vágytam, nem arra, hogy kisírhassam magam. Akkor egyre inkább kattog az agyam, egyre sötétebben látom a világot. Őt viszont hagyni kell, hadd élje meg egymaga a bánatát. Emiatt ő is hagy engem, mert úgy gondolja, ezzel teszi a legjobban. Pedig ha ilyenkor kiordíthatnám magamból a fájdalmat, elterelnék a gondolataimat, megértést kapnék, sokkal  könnyebben és gyorsabban túllépnék rajta.

Próbálok változni. Próbálom a fájdalmamat, sérelmeimet magamban tartani, egyedül átlépni rajta. Nehezen megy. Éppen, hogy csak... Ilyenkor nem arra vágyom, hogy még más hibáimat is - csúnyán - a szememre hányják. Ha mégis, jogomnak érzem átbeszélni a dolgokat. 

Legutóbb megbeszéltünk egy kulcsmondatot, amivel az összes vitát leállíthatjuk. Olyan, mint Lily és Marshall között a szünet. Csak nálunk a szünet nem működne, mert így is mindent a szőnyeg alá söprünk, és már akkora a kupac, hogy újra és újra hasra esem benne. 

Csak annyit kellett volna mondania, hogy szeretlek, de hagyd most abba. És én befogom. Bár most visszagondolva nem is neki kellett volna mondania, hanem nekem. De annyira leblokkoltam a kiakadása miatt, főleg azok után, hogy akaratlanul is megbántott és szomorúvá tett néhány órával korábban, hogy akkor ott helyben eszembe se jutott. Később pedig már én akartam minden áron megbeszélni az egészet. Ehelyett kaptam egy mindegyet és lényegtelent, aminek a következménye az lett, hogy ő otthon én meg itt ülök az ágyon már hajnali 3 óta és töröm a fejem, hogy mi a kib****tt nehéz egy bocsánatkérésben? 

Mert ennél nyíltabban már nem tudtam elmagyarázni neki, hogy csak egy ne haragudjot akarok tőle kapni azok után, hogy megbántott, a veszekedést ő kezdeményezte, majd - ha tagadja is - a fejemhez vágta, hogy lényegtelen, ami közöttünk történt... 

Igen, ő van megsértődve. Azt nem tudom, miért, most éppen mi a nyavalya tört ki nála, mit csináltam, de ő ahelyett, hogy bocsánatot kért volna (azt, hogy magyarázza meg a tetteit már nem is vártam), ahelyett bevágta a hisztit. Ugyanúgy, ahogy ezek után én is...

10 megjegyzés :

  1. :( Én azt bírom, hogy még a nőkre mondja sok férfi, hogy bonyolultak vagyunk. Szerintem meg ők azok. Szerintem sejtem, hogy mi játszódhat le benned, ezzel engem férj még a mai napig ki tud akasztani. Nem bírom elviselni, hogy a megbánás halovány szikráját sem rajtom rajta és hogy egy bocsvazze sem tudja elhagyni a száját, ha valamit rosszul csinál. De ha én rontok el valamit, azt hetekig a fejemhez vágta...
    Szorítok, hogy sikerüljön megbeszélnetek, letisztázni, megértetni vele, hogy mit szeretnél!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt mondják, az összes férfi ilyen... :) (és igen, pont az játszódik le bennem, amire gondolsz. )

      Törlés
  2. Nem hiszem, hogy az összes férfi ilyen...Nálunk inkábbn nekem megy nehezen a bocsánatkérés. Tudom magamról és vért izzadva küzdök azért, hogy menjen. Szóval én a másik oldalt ismerem. Nagyon nem könnyű ám! Ehhez kell egy elismerés, és utána el kell kezdeni rajta dolgozni.

    VálaszTörlés
  3. Annyira örülök, hogy ezt leírtad! Mert én meg pont a másik véglet vagyok, még azért is bocsánatot kérek, hogy levegőt veszek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos én is pont ilyen "bocs, hogy élek" típus vagyok... :)

      Ennek pedig szerintem az önbizalomhiány a fő oka és gyökere...nálam legalábbis.

      Törlés
    2. Nálam is... Sőt a "legviccesebb", hogy nála is. :) Csak ő másoktól akar pozitív visszajelzést, én meg tőle - amitől megijed, mert önbizalomhiányos :) Ördögi kör...

      Törlés
    3. Az... a 22es csapdája... :D
      Kár, hogy nem ennyire vicces a dolog, amikor éppen szembesülünk a problémákkal.

      Törlés
  4. Rosszul írtam, szóval felismerés kell. MÁrmint, hogy ez gond és hiba és a másiknak erre szüksége van. Otthon sem volt soha szokás nálunk, talán ezért sem tanultam meg. A gyerekek felé már jól megy, a férjem felé még erősen koncentrálok. És arra is, hogy megköszönjek dolgokat (pl, hogy ügyesen elvitt minket kirándulni).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. szeretném arra megtanítani a fiam, hogy ugyanolyan értékes ember, ha beiNagyonsmeri a hibáit is, nem csak a jótetteit. Ha bocsánatot kér sem veszít az önbecsüléséből (a köszönöm is ez a kategória). Sőt!

      Törlés
    2. Ez talán onnan ered, hogy nagyon magasak voltak az elvárások felém, és amit elértem az teljesen természetes volt. Soha nem mondták, hogy na ez már aztán valami volt, vagy ilyesmi. Amikor a gyerekeim megszülettek akkor sem mondták, hogy gratulálok. Amikor doktori fokozatot szereztem, akkor sem. Ahogy ők sem kértek soha semmiért bocsánatot.
      A férjem szerint rengeteget fejlődtem ezen a téren. Szóval tanulható a dolog.

      Törlés

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...