Császáresélyes

Azt hiszem, le kell mondanom az alternatív szülési módokról – pedig fantasztikus összefoglalót is kaptam a gyógytornászomtól, milyen testhelyzeteket válaszhatok. Közben a nődoki szerint az ÁNTSZ nem engedi Magyarországon a vízben szülést, csak a vajjúdást. Nem tudom, számos kismama számolt be arról, hogy hazánkban is lehetséges.

A család a császárt preferálná, mert keskeny a csípőm. Ráadásul tegnap a 28. heti (Grav. 27-28) ultrahangon kiderült, hogy Zsebi Baba behozta a lemaradását, sőt túl is lépte azt, és már 1100 gramm! A fejmérete pedig 76 mm, ami szerint egy héttel meghaladta a korát. A combcsontja 56 mm, ez egy picit megnyugtatott, mert nem a gyerek túlsúlyos, vagy nagyfejű, hanem az egész növekedése a 30. hétnél tart. Talán előbb születik, mondjuk 23-án? Az azért lenne vicces, mert az apja és én is 23-án bújtunk ki az anyaméhből. A félidősséget egy hónappal elvétette, mert május 23-án kellett volna megszületnie ahhoz, hogy felezzen minket.* De ezt leszámítva, milyen vicces lenne? Lehetséges, hogy csak azért tartom murisnak, mert a nagy sokk következtében ezzel próbáltam visszarázódni a valóságba. Bár hozzászokhattam volna, hogy Zsebi Baba az összes számításomat csőbe húzza – azért reménykedek, hogy megszületve nem lesz egy átkozott rossz gyerek és a sírásaival nem csak engem fog kiakasztani.

Ha már eszembe jutott, hogy 23-án is megszülethetne, rákérdeztem az időzített császárra. Van rá lehetőség a betöltött 39. héttől. Ez számomra azért fontos, mert így le lehet foglalni a két alapítványi szobából az egyiket, amihez én személy szerint ragaszkodom – nekem kell, hogy ott legyen valaki velem éjszaka is, arról nem is beszélve, hogy külön fürdőszobát szeretnék, mert ha nincs, akkor soha nem fognak hazaengedni (főleg császár után). Most ahogy a mi számításainkat nézem, nem pedig a babám méreteit, akkor is éppen 23-án fogjuk kezdeni a 40. hetet. Szóval, ha a következő hónapban is a császár lesz előtérbe helyezni, akkor lefoglalom 23-ára a dokimat. Már most, hogy biztosan ráérjen!

Egyébiránt Zsebi Baba köszönni jól van. Az esésemtől semmi baja nem lett, a nagyszüleinek** megmutatta magát, a szívhangja is erőteljes (140/ min.), mozgolódott, bár már egyre kevesebb a helye. Végre befordult, és egy édes vajas croissant-ra hasonlít. Ha esetleg az is érdekel titeket, hogy én hogy vagyok, köszönöm kérdéseteket: a vérnyomásom 133/85 hgmm, a pulzusom pedig 104 – kevés folyadékot iszok.*** A toxoplasmán még sosem estem át, így a husikat kizárólag átsülve fogyaszthatom, a sushiról későbbiekben is le kell mondanom, a lányaimat is másoknak kell gondozniuk. Oké, ezt annyira nem bánom, sosem szerettem takarítani utánuk, bár mindent megadnék, hogy itt lehessenek velem. A terheléses vércukor eredményem 4.1 (elvileg 3.5-5.5 között lehet). Fogalmam sincs, mennyi lenne az ideális, de az biztos, hogy rengeteg cukrot eszem, ha csak a mai étkezésemet veszem figyelembe. Ami viszont elkeserített, hogy most 59,6 kg voltam. Nem, nem híztam egy nap alatt egy kilót sem (néhány deka eltérés ugyan lehetséges), mert ez a mérleg mindig többet mutat, mint amennyit az otthoni szokott****.

Végül pedig nézzétek meg ti magatok is Zsebi Babát (a képen már nem az igazi):

*Mr. Férfi februári, én augusztusi születésű vagyok.

**most Mr. Férfi szülei kísértek el.

***van benne valami, mert ma a másfél literes ásványvízből alig hiányzik a fele…

****természetesen a sajátunknak hiszek…

27. hét + 2 nap

maryonnal fotózkodtunk :)

Nem sikerült túl jól, mert magamnak csináltam iPhone-nal...

Védőnő az otthonunkban

A decemberi ünnepek miatt a védőnőm most először látogatott el hozzánk „környezeti tanulmányt” tenni. Már az első találkozáskor ebbe a lakásba voltam bejelentve, így próbáltam addig húzni-halasztani a dolgot, amíg valóban elfoglaljuk az új birodalmunkat. A múlt heti dobozhalmok délutánra teljesen eltűntek, igaz, néhányukat csak „behánytuk” egy-egy üres szekrénybe, mert időnk nem akadt a szétválogatásukra. Két dolgot viszont úgy eltűntettünk, hogy valószínűleg már meg sem lesznek: Mr. Férfi skót whiskys poharát és az én 5.000 forintos 2013-as naptáramat.*

A 14 órai randevú helyett lett 16 órás teadélután, amit senki sem bánt, mert így legalább nyugodtan megebédelhettem a nagyszüleim társaságában, akik nálunk időztek néhány napot.** A farkcsonttörés(?) miatt nem szívesen lépcsőzöm, gondolom, sejtitek miért, így papi ment le a hölgy elé a kapuba.

Jó döntés volt azután vendégül látni, hogy már ténylegesen „belaktuk” a lakást, mert nagyon tetszett neki. Édes, kis lakásnak találta, ami tökéletes lesz a gyermeknevelésre. Azt nem részletezte, miért, de nem is voltam rá nagyon kíváncsi, így is hízott a májam a büszkeségtől. Mivel a nagyszüleimmel egy korosztály, én háttérbe szorultam, a süteménykészítés előkelőbb helyett foglalt el, mint az én fiúm a hasamban. Azért az egy óra alatt, amíg itt volt előkerült a kiskönyv, a leleteim és néhány jó tanács:

·                Mint mostanság a legtöbb védőnő, ő is szoptatáspárti (aminek nagyon is örülök). Szerinte minden az agyban dől el, ha már most mondogatom magamnak, hogy sikerülni fog, akkor nem lesz semmi baj. Bár én már 6 hónapos korától szeretném hozzátáplálni, ő a 2 éves szoptatást preferálja.

·                A jelen orvosi állás szerint a csecsemőket nem szabad hason altatni a bölcsőhalál miatt. Viszont régen is letették úgy az asszonyok a babáikat, sőt a gyerekek nyugodtabbak abban a testhelyzetben. De ő ezt akkor sem tanácsolhatja! Ennek ellenére a második hónaptól fogva, ha ébren van a baba, ajánlott hasra tenni – természetesen felügyelet mellett –, hogy a gerince a megfelelőképpen erősödjön.

·                Én még nem vettem igazán semmit se Zsebi Babának. Kicsit aggódtam, hogy el vagyok késve, de megnyugtatott, hogy elég a 30. hét után elkezdeni a fontosabb dolgokat, a többi pedig úgyis jön magától a gyerek igényeinek megfelelően. Amit ajánlott, hogy szülés előtt szerezzünk be 6-7 bodyt (2-3 méretben, mert nem tudni, mekkora lesz az a baba)***, 12-15 darab textilpelenkát büfiztetéshez (a bukást ne fogom használni!) és egyebekhez, mivel tavaszi baba lesz, egy kis sapka sem árthat (brrrr… majd kap valami csini kis satyót). Arra már nem kérdeztem rá, hogy kell-e a tiszta vadonatúj ruhákat is mosni/vasalni, mert tuti, hogy a nagyimmal értett volna egyet (jó, ha kivan).

·                A baba körmét 2 hetesen már lehet vágni kisollóval. Nem szereti a kesztyűket, szerinte jó, ha a baba már az első pillanatban ismerkedhet a kezecskéivel. Ha nagyon kikarmolná magát, akkor esetleg, de az apró felszíni sérülésektől nem kell tartani (hihi, nekem a minap sikerült a kezemet véresre karmolnom úgy, hogy észre sem vettem).

·                Ami még nagyon fontos, hogy a 36. hét környékén mindenképp csináltatassak kenetvizsgálatot, mert ha véletlenül valami alattomos fertőzésem lenne, az szülési rendellenességet is okozhat a babámnál. Brr, pedig ezt mindig el akartam sumákolni, főleg azok után, hogy már az intimterületen nem tudok szőrteleníteni.

Emellett megmértem a súlyom (a saját digitális mérlegünkkel, ami mindig mást és mást mutat): 58 kiló vagyok a 27. hét +1 napján. Nem tudom, hogy ez jó, vagy már rossz. A védőnő szerint normális, sőt tetszett neki, ahogy gömbölyödik a hasam.

*Helyette este kaptam egy másikat Mr. Férfitől.

**igen, ők segítettek most pakolni. Papi szerint tökéletes diktátor lennék, parancsolgatni-ugráltatni már nagyon jól tudok. J

***van már 3 tüneményes J

Jelentkeztem a Bloggerina 2013 pályázatra - én is!

Nem akartam nagyon reklámozni magam. Jobban mondva először jelentkezni sem akartam, főleg azok után, amit Fiatal Lány mondott (vannak  nálad sokkal jobbak, profibbak*). Viszont egyik nap Juli18 barátnőm hívott telefonon, hogy ő megpróbált ajánlani, de valami nem stimmelt a jelentkezéssel. (Nagyon jól esett, hogy gondoltál rám! Köszönöm!) Aznap este elmeséltem Mr. Férfinek is, hogy mit mondtak rám a barátnőim. Megnézte a feltételeket, és azt mondta, hogy igenis próbáljam meg, mit veszíthetek. Tényleg mit veszíthetek? Maximum az önérzetem sérül, ha senki sem fog szavazni rám.** Persze a fődíj kecsegtető, de sosem nyúlkáltam annyira mélyen a biliben, hogy egyetlen egy percig is feltételeztem volna, hogy nyerhetek.

Ennek ellenére, ha úgy gondolod, hogy abba az öt általad olvasott blogban benne vagyok, melyet szívesen látnál az ötvenben, kérlek szavazz rám is!

*sosem vitattam.
**első napból kiindulva

Esetleg farkcsonttörés?

Senki nem ajánlott pihenési megoldást a fenékfájdalmamra, ami – valahogy nem meglepő módon – nem akart szűnni, sőt inkább erősödő tendenciát vett fel. Mr. Férfi aggódott értem ~Zsebi Baba jelezte, hogy jól van: hol itt, hol ott dudorodott ki a hasfalam~, főleg akkor, amikor felállás helyett görnyedve a mozdulat kellős közepén ragadtam, és még a vécére is neki kellett kikísérnie, mert egyedül nem ment volna. Rögvest ügyeletre akart vinni, de a szombati vidéki hétvége révén a legközelebbitől is 30 kilométerre voltunk. „Holnapra jobban leszek…” „Lehet, hogy eltört…”* Elég volt kiejtenie, megijedtem, hiszen egy törés, főleg a fenekemnél, a gerincvégnél nem a lehető legvidámabb dolog. Lelki szemeim előtt már bénán feküdtem egy ágyban, és nem tudtam odamenni a síró kisfiamhoz. Egy alig sikerült lábujjmozgatással hessegettem el a nyomasztó gondolatot. Elzárva a külvilágtól** nem volt más „lehetőség” a megnyugtatásra, mint az internet. Gyorsan megnéztem, milyen tapasztalatokat írtak a fenékre eséstől elszenvedett kegyetlen fájdalomról. Beismerem, nem kellett volna, mert csak még inkább idegesebbé tett, ami sírással tört a felszínre. Különösen vasárnap reggel, amikor a helyzet semmit sem változott. Jött a megmentő ötlet: úgyis délután már megyünk is vissza Budapestre és apum pedig megígérte, valamelyik nap meglátogat minket, kössük össze a hasznosat a kellemessel: vigyen vissza minket autóval, útközben pedig megállunk a Központi Baleseti Ambulancián.

A fővárosban a hét minden napján 24 órában fogadnak betegeket a Fiumei úton lévő Akut Járóbeteg Ambulancián. Betegfelvétel a recepción, ahol a TAJ kártya mellett kérték a személyit és a lakcím kártyát. Nem sokat kérdeztek tőlem, mert már apum kitaposta előttünk az utat. Nem akarta, hogy feleslegesen járkáljak, így előre bement és minden részletet megérdeklődött. Az maradt a legfontosabb kérdés, hogy hányadik héten vagyok.

27 hetes terhes.

A kettes vizsgálóhoz küldtek minket. Mr. Férfi azzal szórakozott, hogy kezd már ER feelingje lenni, de mégsem teljesen olyan, valami még hiányzik. Én inkább azon a különbségen nevettem, ami a salgótarjánitól választja el, ahová egyszer sikeresen betévedtünk… Rendszerezettebb, tisztább, barátságosabb, kedvesebb… A gyermekrészleget vidám állatkákkal díszítették, a mi padsorunk mögött Ausztrália gyönyörű tájai. Körülbelül egy órát kellett várni, hogy behívasson egy fiatal, helyes orvos. Személyesen a doktorúr invitált be minket – külön kihangsúlyozták, hogy a kedves férj is nyugodtan bejöhet***. A vizsgálóágyra fektetett volna, mire kétségbeesetten néztem rá: Muszáj lefeküdnöm? Végül megszánt és elég volt csak elmondanom, mi miatt is jelentem meg nála. Otthon hárman is néztük a fenékcsontomat, pontosan hol üthettem meg, de nem sikerült igazán behatárolnom (ebben én sosem voltam jó), erre ő egy pillanat alatt ráérzett, hol is kell megnyomnia ahhoz, hogy úgy érezzem, mindjárt végem. Feljebb nem fájt, nem kellett tovább aggódnom a bénulástól. A törést viszont nem tudta kizárni, ezért röntgenre szeretett volna küldeni.

Röntgen terhesen nem ajánlott. Az első trimeszterben egyáltalán nem! A második vége, a harmadik eleje felé viszont már annyira nem befolyásolja a magzatot, hogy jó indokkal ne lehessen. Legalábbis ő így tanulta. Olyan cuki volt, ahogy magyarázta. Mivel a szülésnél jobb, ha tudják, mi a helyzet az ottani csontjaimmal, Mr. Férfi is úgy gondolta, hogy ha nincs veszélyben Zsebi Baba, csináltassuk meg.

Fekete tappancsokat követve átmentünk a röntgenhez, ahol viszont a radiológus nő lebeszélt róla. Nem volt nehéz, mert hiába a helyes szempár, azért aggódtam az én drágámért. A röntgensugár éppen ott lett volna körülötte, és a kicsi igenis nagy sugárzást kapott volna, egyébként is a hölgy is a 8-9. hónapban volt, amikor elcsúszva a jeges úton hozzám hasonlóan járt, és természetes szülés révén szült. Oké, nekem meg van három hónapom felgyógyulni. Ha eltört, 12 hét alatt nem forr annyira össze, hogy akadályozzon a szülésben, maximum jobban fog fájni. Mitől? Valószínűleg akkor már ez a fájdalom lesz a legkisebb gondom. Persze, azért mindenképp említsem meg a nődokimnak.

Visszatipegtünk a helyes dokihoz, és jött a hosszú-hosszú várakozás egy nyamvadt papírért. Eddig csak a vizsgálat miatt idegeskedtem, hiába, féltem, hogy mit fog mondani, most már a türelmetlenségtől, hiszen már tisztában voltam a dolgokkal. Nagy bocsánatkérések közepette hívott ismét be a doki, főleg azért, mert nem akarta, hogy 27 hetes kismamaként túl sokat várjak, de sürgősebb esetek jöttek köze. Elég volt ezt elejtenie, ismét olvadoztam tőle. A legfontosabb kérdést persze elfelejtettem feltenni: „igaz-e, hogy évekig, sőt egész életre fájhat?” Erre a mai napig nincs megnyugtató válaszom, viszont mindent kikérdeztünk a terhesség további részéről, illetve a szülésről. Hiszen a farkcsont elmozdul szülés közben, és nem mindegy, hogy ez milyen hatással van a kimenetelre. Fájdalomcsillapítót sem szedhetek.**** Ha mégis nagyon fáj, kérdezzem meg a nődokimat, ugyanúgy az ultrahanggal kapcsolatban is, hátha lesz olyan kedves és megnézi nekem, hogy látszódik-e ott valami elváltozás. És mindenképp szóljak neki a balesetemről!

Ezt egyébként is nehéz lenne elhallgatni előle, mer szerdán megyek hozzá 28 hetes ultrahangra, ahol nem tudom, hogyan fogom megoldani a hanyatt fekvést…

*”… lehet, hogy elszakadt…”

**azaz az összes orvostól

***nem úgy, mint amott…

****gondolom, másnak eszébe sem jutott volna…

Téli veszély

„Keresem az utam”, azaz a helyem… hová és hogyan ülhetnék le.

Mindig is óvakodtam a téltől, mert ugyan gyönyörű a kandallóban pattogó tűz, a jégrózsás ablak mögött a havas táj, viszont kilépve csupa veszéllyel fenyeget. Első, amivel ilyenkor szembe kerülök, hogy hideg van. Nem elég, hogy magamra rángatok ezer meg ezer holmit, mégis a hideg a csontomig hatol, amitől az egész testem megmerevedik. A könnyű léptek ólomnehézzé válnak, az összes idegszálamat arra a lábamra kell összpontosítanom, amelyiket emelni szeretném. A kezeim üveggé változnak, és bármihez hozzáfagynak, a szám lilás lesz, hiába védem vastag sállal. Nincs olyan bundás csizma, mely a jégen ne siklana. A járdák pedig már a latyakos időben is csúsznak, én pedig nem tudok egyenesben maradni. Olyan, mint mikor gyerekkoromban görkorcsolyázni próbáltam, mert a barátaim, sőt anyum is azzal közlekedett. Felvenni, megállni megtudtam benne, de már egy pillanatra sem engedhettem el a korlátot, a szék karfáját, a kerítést, amelybe addig is kapaszkodtam. Ilyen érzés, amikor télen az utcára kell kilépnem. Egyedül nem megy.

Éppen emiatt örült az egész család, hogy a nődoki kiírt táppénzre. Hiába jó most az idő, mondták akkor, január van, és még februárban is jöhetnek vérfagyasztó fagyok. Jöttek is, bár Budapestre kevésbé, mint a hegyekbe, ahol gyakran töltjük a hétvégéket, és ahová most a lányokat „száműztük”, mert az új lakás még dobozokban, és nem biztonságos nekik. Megérkezve első utunk hozzájuk vezetett, külön nekik szánt lazacos pasztát vittünk, melyet imádnak. Teljesen megbolondultak értünk, nem lehetett lelőni egyiket sem. Az idősebb emellett folyamatosan az ajtóban állt, hogy végre mehessen sétálni, amire oly’ hosszú ideje várt – talán két napja volt utoljára kint. Apum „megszánta”, fogta a csipogóját, amire mindig (tényleg mindig) visszajön, és kiengedte.

A ház pincéjében laknak a kutyák. Külön melegített helyiséget kaptak, kutyaajtóval, melyen bármikor ki-bemászkálhatnak. Természetesen Régi is megtalálta az ajtót, és már bent is volt a pincében. Apum belépett utána, de biztonságosnak érezte a helyzetet, csak várt, nem kereste. Várt és várt, de a lánykánk csak nem jelentkezett, sőt semmi motoszkálást sem hallatott. A csipogóra meg nem jött. Szaladt apum Mr. Férfinek szólni, hogy segítsen neki. Nekem nem, mert nem akarta, hogy idegeskedjek, mert eltűnt a kedvenckém. Nem kellett mondania, tudtam, hogy ha Mr. Férfire van szüksége, csak baj történhetett.

Felöltöztem, majd „rohantam” én is utánuk. Két lépcsőn át lehet lejutni a pincéhez. Az elsőt tető védi, míg a másodikat csak egy beton fal a huzattól – eső verheti, hó takarhatja.  Az első után nem figyeltem, hogy a második lépcső a lesöprés után is csúszhat, mert a tetőről leeső víz ráfagyhat a szélére. Főleg, ha van is rajta mondjuk egy falevél…

Léptem, és csúsztam. Persze, mivel a lépcsőn nincs olyan, hogy kapaszkodás nélkül menjek le, így most is fogódzkodtam a falba. Még szerencse, mert így megúsztam két lépcsőfok leesésével és egy fenékre üléssel. Első gondolatom az volt, hogy a hasam teljes mértékben megúszta a balesetet, Zsebi Baba jól van! A második az, hogy bekönnyezett a fájdalomtól a szemem, mert a farkcsontomat a lehető legerősebben vágtam neki a lépcsőfok éles szélének. A fiúk rögvest hozzám ugrottak, hogy miért mentem le, de a lányom még nem volt meg (Mr. Férfi az udvaron egy farakás mögött találta meg, a csipogójára előbukkanva), így csak annyit mondtam, hogy „tökéletesen jól vagyok, keressétek tovább.”  Felállni csak kínkeservesen sikerült, mert minden egyes mozdulattól szikrákat láttam. Piszkosul fájt – fáj azóta.

Ráadásul az esés után nem pihenhettem le, hanem még be kellett vezetnem a városba. Alig bírtam beszállni az autóba, vezetés közben a légzésemet tartottam vissza, nehogy felsikítsak, mert az ülés pont a beütött csontrészemet nyomta. Menni meg úgy mentem, mint aki berosált: két kézzel kapaszkodtam Mr. Férfibe, és közben pislogtam vissza a fájdalom könnyeit.

Hazajövet sehogy se találtam meg a kényelmes pihenési lehetőséget. Leülni nem ment, pedig a cipőből csak úgy tudok kibújni. Oldalt feküdni sem a legkényelmesebb, folyamatosan érzem a fájdalmat a fenekemben. Legjobb lenne hason, de azt Zsebi Baba miatt nem lehet, aki azt sem díjazza, ha sokáig állok egy helyben.  Szóval esetleg tudtok valami jó megoldást, hogyan lehetne kényelmesebbé tenni az ülést/fekvést egy fájós fenekű, nagy hasú kismamának?

Az oxitocinról

Vehemencia

Két dologban vagyok mindig vehemens: az állatvédelemben és az orvosokhoz való hozzáállásban. Audrey blogján kialakult egy kisebb vita az orvosokról, ahol nem tudtam megállni szó nélkül a véleményem. Nem akartam az ottani doktorokkal személyeskedni, próbáltam anélkül leírni a tapasztalataimat, de nem sikerült. Mindenki magára vette, bár ehhez csak azt tudom mondani, hogy akinek nem inge… Persze, én se tudtam csendben maradni, mert az inget anno a beteg oldaláról én is hordtam.

Ami levágta náluk a biztosítékot, hogy én soha életemben nem szerettem az orvosokat, mert nem tartom nagyra őket. Ők is csak emberek, semmivel sem jobbak nálam, vagy bárki másnál, és elvileg csak az általuk választott foglalkozásukat űzik, ha beteget látnak el, és letették a hippokratészi esküt, melyben azt mondták, hogy „minden házba a beteg javára lépek be”. Valószínűleg ezt rosszul értelmezem, mert én elvárom, hogy az orvosnak a beteg legyen az első, és például ne úgy, mint House-nak a betegség, vagy néhány valós doktornak a kereset.

Mi váltotta ki nálam ezt az „utálatot”? Sok-sok olyan eset, amikor nekem vagy a szeretteimnek kellett orvosokra bízni az egészségét / életét.

Az én életemet rögvest az első pillanatok előtt egy életre elrontották a szülésznők és a szülészorvos. Persze, anyumat is hibáztathatnám, aki tudatlan volt és hallgatott az ott dolgozó nőkre, akik azt mondták neki, hogy nyugodtan maradjon, nem fájhat az még annyira, még órák vannak a szülésig – és ezzel leléptek, meg sem várták a váltásukat, mert lejárt a munkaidejük. Ehelyett 20 perc múlva már megszülettem. Ráadásul a Pató Pál hozzáállásuk miatt még az alvó orvosnak sem szóltak, aki már azután érkezett, hogy elmúltak a tolófájások. A két tenyerével nyomott ki anyum hasából, mert hiába ordított vele, hogy ha fáj toljon, mert már semmit sem érzett. Fel sem sírtam, két napig nem is mutattak meg senkinek, az sem tudni, mit műveltek velem ez idő alatt. A kórházból egy hét után egészséges babaként adtak ki, pedig már akkor voltak idegrendszeri elváltozásaim. Három évet kellett várni arra, hogy kiderüljön, mire is sérültem.

A tejfogaimat is az orvosoknak és ápolóknak köszönhetően veszítettem el. Most sem szakmai tévedés történt, hanem empátiai mulasztás. Kivételesen megértem a cselekedetüket, hiszen influenzajárvány miatt karantén volt a kórházban, de azt már kevésbé, hogy arra sem volt idejük, és észre sem vették, hogy a másfél éves kislány a nap 24 órájából 20 óráját végigzokog az anyukájáért, és közben a vaságyat rágja, hogy kijöhessen. Egyszer nem vettek fel, hogy megnyugtassanak, helyette sikeresen behozták a vírust a kórterembe és emiatt a műtétet elhalasztva betegen küldtek haza. Akkor már mindegy volt, hogy fertőzök-e, vagy sem.

A szemműtétemnél hittem az orvosoknak. Hittem azt, hogy meg tudnak gyógyítani. 6 éves voltam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a szemem semmivel sem lett jobb. Az orvos erre csak megrántotta a vállát, és annyit mondott „C’est la vie”. Megműtheti még egyszer, de akkor sincs semmi biztosíték arra, hogy változna a helyzet. Azt mondtam, köszönöm, akkor inkább várok, míg tényleg lesz valami javulás. Persze a műtétnek nem maradt el a következménye sem: az U alakban beültetett cérnát legszívesebben kidobná a szervezetem. A cérna vége meg is jelent a szemhéjamnál, és egész életem során ott fog virítani. Ami zavaró benne, hogy gyakran visszahúzódik a bőr alá, amitől begyullad a szemem, és úgy nézek ki, mint aki monoklit kapott. A csúnyaság annyira nem érdekel, hiszen ahhoz már hozzászoktam: az állandóan csukott fél szememen még egy szép smink sem tud segíteni. Viszont, ha begyullad, hetekig fáj, míg végül hatalmas, gennyes, nyílt sebbé válik.

A háziorvosom azokhoz a kivételekhez tartozik, akikben megbízom. Biztos azért, mert apum barátja, és a leghülyébb kérdéseket is feltehetem neki, akkor sem vág pofákat, inkább értelmesen elmagyarázza, hogy én is tudjam, miről van szó. Akkor vagyok bajban, ha olyankor kell felkeresnem, amikor szabadságon van, és helyettesítik. Ilyen volt, amikor a méhnyakrák elleni injekció második adagját kellett beadattatnom. Ha az egyetemi orvoshoz megyek el, akkor ingyenes lett volna, de mivel a helyettesítő doktornőhöz, aki még mielőtt beoltott, közölte velem az árát, 3.000 forintot fizettem. És ekkor csak saját magamat hibáztathattam, hogy miért az én bizalmas orvosommal akartam beadattatni, aki ráadásul ott sem volt, és miért nem vártam egy hetet vele, akkor ingyen megúszom. Bár ezt valaki elmagyarázhatná, hogy miért is volt így?

Gondolom, mindenki volt már náthás, és biztos akad olyan is, aki emiatt elment a háziorvosához. Sejthetitek, hogy nem vagyok olyan, aki minden csip-csup dologgal a rendelőbe szaladgál. Fájt a fejem, a torkom, de nem volt otthon semmi sem. Mivel akkor még közgyógyellátást kaptam, szerettem volna gyógyszereket felírattatni ahelyett, hogy több ezer forintot elköltsek. Egyébként sem tudtam, hogy vírus, vagy szimpla megfázásról van-e szó. Megint helyettesítették, most más, de nem jobb. Bementem, leültem, hogy elmondjam, mi bajom, mire megkérdezték tőlem, hogy jógázom-e, és hogy mit gondolok a lélekvándorlásról. A téma mindig is érdekelt, de nem hiszem, hogy ezt akkor kellene megbeszélni, amikor a váróterem tele van beteg emberekkel. A nagy beszélgetésben nem nézte meg a torkom, nem hallgatta meg a légzésem – nem tudom, hogy ezek mennyire szükségesek, de megszoktam. Helyette Flavon lekvárt akart rám sózni, hogy attól biztosan meggyógyulok. Ha mégsem veszek, akkor vegyek be Algopyrint, amihez persze receptet nem adott – igen, az közgyógyos lett volna, és már akkor vényköteles volt…

A tavalyelőtti műtétemről írtam már. Csak azt nem említettem, hogy a vén nőgyógyász, aki legelőször vizsgált, a zárójelentésemre valótlan dolgokat írt, vagy írt alá, ami már egy hétköznapi embernek is feltűnt volna. A jobb szemem pupillája nem érzékeli a fényt, ezért tartom állandóan csukva (rendben, ki sem tudom nyitni…). Erre a papírra ráírták, hogy mindkét szemem tökéletesen reagál a fényre. Mi van? Ezt honnan a francból vette? Meg sem vizsgálta, jó egyébként is hasfájással kerültem be a kórházba, de azt sem tudta megfejteni. Nem mintha próbálkozott volna vele. A részeg emberek detoxikálása jobban elvonta a figyelmét, mint egy súlyos bélgyulladás. A műtétkor már sikerült olyan orvosokat választanom, akiben megint csak megbízhattam, mert már régóta ismertem őket – az egyik az utcánkban lakott, a másik pedig anyum osztálytársa volt, és mindkettőről tudtam, hogy kivételesen remek orvosok a szakterületükön.

Most a terhességemnél is olyan nődokit választottam, akiben bízok, mert a család több nőtagját megmentette. Ennek ellenére többször felmerül mostanság a kérdés bennem, hogy jól választottam-e. Ő biztosan ott lesz-e velem, amikor szükségem van rá, ő tényleg odafigyel-e a baba egészségére, beér-e akkora, amikor kell, mert hiába egy közeli kis faluban lakik, nem pedig a belvárosban, ahol van a kórház? Félek a szüléstől. Anyum azt mondja, hogy ne is foglalkozzak vele, majd kijön, ahogy ki kell jönnie. Viszont akaratlanul is felmerül bennem, hogy legyek én is olyan tudatlan, mint ő, és ha véletlenül lesz valami, akkor az én kisbabám szenvedjen miatta egy egész életen át. A másod-unokatestvérem is hasonlóan járt, mint én, csak az ő anyukája jobban hallgatott az ösztöneire, így a kislány az utolsó pillanatban megmenekült az oxigénhiánytól. Viszont így is már 5 évesen műteni kellett a szemét, hogy meg ne vakuljon a szülés következtében előidézett idegpálya sérüléstől.

Keresztapámnál a polip lecsípésénél sikeresen kilyukasztották a fogóval a belét is. Azonnal műtétre volt szüksége, amit ráadásul ott, abban a kórházban el sem tudtak végezni. Rohammentővel vitték el a megyeszékhelyre.

Nagymamám veseröntgenjén történt egy kisebb „baleset”. Elfelejtették megnézni nála, hogy érzékeny-e a kontrasztanyagra. Amint megkapta, rögvest magára akarták hagyni, ő szólt utánuk, hogy baj van, mert dagad a feje és nem kap levegőt. Ott helyben megfulladhatott volna…

A másik mamámnál az orvos műtét előtt kétszeres adag véralvadásgátlót írt fel, amit ő tisztességgel be is vett. A következménye „csak” annyi lett, hogy majdnem elvérzett a műtét során, és utána is napokig pótolhatták az elvesztegetett vért…

Mondjátok meg, ezek után ki hinne a helyemben az orvosokban? Ki istenítené őket, ahogy szeretnék? Sajnálom, nekem nem megy, bizalmatlanná váltam az évek folyamán…

Költözködés n°2

Első pillanatban azt gondoltam, hogy egy költözködés az 5-6. hónapban nem fog gondot okozni. Legalábbis nem többet, mint eddig. Mindent jól elterveztem, főleg azt, hogy menyire sok mindenhez lesz energiám, mennyi mindent és milyen gyorsan megcsinálok.

Ehhez képest eltelt majd’ egy hónap, és csak most sikerült átadnunk az előző lakást. Decemberben mindent áthordtunk, csak néhány tisztítószer maradt ott és Mr. Férfi Legói. Apum felajánlotta, hogy azokat is áthozza autóval, és majd itt rendszerezzük, de annyi volt (összesen 10 Ikeás műanyag láda + a nagyobb készletek), hogy fogalmuk sem volt, itt hová rakjuk. Maradtak…

Vasárnap, amíg Mr. Férfi a játékokat rendezgette, addig itthon voltam, pihentettem a hasam, de aztán én is átvonszoltam magam. Már sok mindent nem volt, azt is megcsinálták helyettem, én szinte csak a fürdőkád szélén ücsörögtem – pihentettem a hasam, mert a kétutcányi sétától szúrt a hasam. Természetesen a lakás hiába csillogott-villogott a tisztaságtól, az utolsó utáni pillanatban találtunk egyetlen egy dolgot, amit szépen elfelejtettünk: a kaputelefon letakarítása…

Jött a néni – tőle béreltük, bár a tinédzser unokájáé volt a lakás – végigkérdezte a formaságokat, mi csak bólogattunk, leírta az óraszámokat, végül átadtuk a kulcsokat.

Visszafelé gyalog hoztuk el a tisztítószereket: vödröt, hypót, seprűt, felmosót és még néhány dobozt. Mr. Férfi útközben meg is jegyezte, hogy most nem éppen úgy nézünk ki, mint akik erre az előkelő környékre valók. Egyszóval azt gondolhatták rólunk, hogy mi vagyunk a helyi takarítóbrigád.

Az új lakás, ahogy olvastátok még mindig dobozokban. Jó, egyre kevesebb a doboz, már mozdulni azért lehet tőlük, viszont a rend látszata hiányzik. A héten jöttek bekötni a tévét, internetet, ezért előtte megpróbáltam elpakolni a dolgokat. Hát Zsebi Baba nem igazán hagyta. Sokszor le kellett ülnöm, ha ültem, akkor sem hajlonghattam, mert a hasam befeszült. Legjobban azt élvezte a kis lurkóm, ha a kanapén aludtam. Azért a szerelőfiút beengedhettem.

A bekötés érdekesen alakult, mert kiderült a házban igen érdekesen húzták be anno a vezetékeket, így a 10 perces meló legalább 2 órásra sikeredett, és rá kellett jönnöm, hogy a szomszéd hostelben igencsak „okos” emberek dolgoznak. Szegény szerelőfiúval fogtuk a fejünket, hogyan is áldhatta meg az egyik recepcióst „ennyi” ésszel az ég. De végre van már kábelnetünk, így nem kell mobilinternetről írogatnom (amit az Okostóbi folyamatosan modemnetnek értett, és jött azzal, hogy tőlük lopjuk, miattunk nem jó náluk a wifi).

Reggeli ébresztő

Bejutni: Lehetetlenség!

A költözködésről – talán – fogok még írni, de még mindig dobozokban állnak a holmijaink, így még biztosan várat magára. Viszont az új lakás felvetett néhány újdonságot, amihez mindenképp hozzá kell szoknunk.

Mindkét lakás az első emeleten van. A régit inkább a másodikra tettem volna, mert volt magasföldszint, bár én sosem értettem miért nevezik így. Semmivel sem feküdt alacsonyabban, mint a következő emelet, alatta még lakások is voltak. Az újban ugyan nincs magasföldszint, viszont az ottani kényelmes, emeletes házakban megszokott lépcső helyett régi bérházakra emlékeztető, széles korlátú, márványfokú grádicson lehet feljutni hozzánk. Szóval egyik helyen sem szerettem lépcsőzni, nem mintha máshol kedvelnék…

A másik lakásnál volt kaputelefon. Vagy felszóltak és én beengedtem, vagy beütötték a számot és feljöttek. Akkor volt izgalmas, amikor éppen forgattak nálunk egy rövidfilmet és az egyik, addig ismeretlen színész már a bejárati ajtónál csöngetett csak. Kiderült, hogy anno ő állította be nálunk a kapukódot.

Itt nincs kapucsengő. Nálunk semmilyen csengő sincs, csak ha felhívnak, akkor tudom beengedni a vendégeket. Nem csak csengő nincs, de kód sem, kizárólag programozott pityegővel lehet kinyitni a kapukat – 2 helyen is a háromból. Az elsőn talán bejuthat az ember, ha becsönget az alattunk lévő Hostelbe, de tovább már nem, mert a recepciósok nem engednek be senkit se, hiába hivatkoznak rám. Így nincs más megoldás, mint lemenni elébük.

Igen ám, de Mr. Férfi gyakran ment el úgy vásárolni a hétvégéken, hogy nem vitt magával kulcsot – nehogy elhagyja, és én úgyis otthon vagyok. Ezt a szokását az első itt töltött hétvégén is bevetette. Elment kulcs nélkül, de a telefont is itthon hagyta. Az első két kapun szerencsésen bejutott, de a harmadikon már nem tudott. Én nyugodt voltam, eszembe sem jutott, hogy nincs nála csipogó.

Éppen indultam zuhanyozni, amikor hirtelen elment az áram. Meglepődtem, mert addig semmi jelét nem láttam az áramszünetnek. Mégsem foglalkoztam vele, mert nem telt el két perc, és visszajött mindenhol. Vállat vonva bevonultam a fürdőbe. Egy nő nem pár percig áll a zuhany alatt, és a további tisztálkodási rituálé sem megy úgy pikk pakk. Legalább háromnegyed órát töltöttem bent, amikor végre visszamentem a szobánkba. Ott feltűnt, hogy az az egyetlen egy helyiség, ahol nincs áram. Úgy ahogy voltam – fürdőköpenyben kitipegtem a folyosónkat lezáró ajtóhoz, ami mögött van a háromfázisú villanyórás dobozunk. Tudtam, hogyha csak egyetlen egy helyen ment el az áram, akkor lecsapódott az egyik biztosíték. Jól gondoltam, csakhogy a valódi okot nem is sejtettem.

Ajtót kinyitva megláttam Mr. Férfit. Megörültem neki, hiszen már sokáig odavolt, és úgy indult el, hogy csak leszalad a sarokra a Sparba. Már kezdtem volna mesélni neki, hogy a biztosítékot jöttem ellenőrizni, amikor rögvest belém fojtva a szót felmordult:

- Én kapcsoltam le, majd’ háromnegyed órája... Nem vittem kulcsot… Gondoltam, hogy majd csak észreveszed, és lesz annyi eszed, hogy kigyere…

Terhességi aggodalmak: lustaság

Maryon a szüléstől fél. Kezd átragadni rám is a félelem. Félek a szüléstől, hiszen olyan „mintha minden egyszerre kiszakadna belőlem”, mintha „egyszerre 20 csontom törne el”. Én meg sosem bírtam a fájdalmat. Fáj a hasam, körülbelül úgy szúr, mint szaladás után az oldalam szokott, de már ettől pihegek. A vakbélműtétemet megelőző napot végigbőgtem, az orvosok már a legrosszabbtól tartottak, de végül megállapították, hogy hisztizem, vagy a fájdalomtűrő képességem van a béka feneke alatt. Lehet, hogy hisztiztem, de az biztos, hogy már a pattanás kinyomásától, a szemöldökszedésétől is bekönnyezik a szemem.

Emellett félek magától a babától is. Nagyon várom, hogy Zsebi Baba már a karjaimban legyen, de nem tudom elképzelni, hogyan is fogja megváltoztatni az életem. Tudom, hogy megfogja, de semmi elképzelésem sincs ezzel kapcsolatban.

A legrosszabb az, hogy lusta, fáradékony vagyok. Majdnem egy hete itthon vagyok, és igazság szerint oly’ sok teendőm lett volna, amit meg szerettem volna csinálni. Erre semmi sem alakult meg belőlük. A lakás még mindig dobozokból áll. Ha fiatalkoromban büszke voltam a kreativitásomra, most „elégedett” lehetek magammal, hogy azt sem tudom, mit hová lenne célszerű pakolni. Energiám nuku, fáj a hasam és ráadásul olyan vagyok, mint egy belassított csiga. Nem csinálok semmit, csak alszom, tévézem, Facebookozom. Na jó, a hétvégén főztem Mr. Férfinek*, meg végre sikerült átadnunk az előző lakást.** Lehet, hogy mindennek a mamáéktól elkapott hasmenéses vírus*** az oka, vagy a levegőtlen lakás – megyek is szellőztetek. Hiába keresek kifogásokat, a legrosszabb az a tudat, hogy ha itt lenne egy csecsemő, akkor ahhoz sem lenne túl sok energiám. És nagyon is megrémiszt ez a gondolat.

Azt hittem, hogy a baba egyenlő a felelősségérzettel. Hiszen évek óta ott vannak a lányaim, akikről nekem egymagamnak kellett gondoskodnom, és megfeleltem a feladatnak. Jól éltek velem, jól érezték magukat, törődtem velük, az igényeik szerint alkalmazkodtam hozzájuk (persze, vicces volt, ahogy fordítva is észre lehetett venni). De ők nem szóltak meg, ha nem takarítottam. Ők elfogadták, ha este kiöntöttem nekik a reggelit is, és hajnalban nem keltem fel hozzájuk, mert nem bírtam. Őket nem zavarta, ha napokig nem öltöztem fel, ha nem mosogattam. De ezt a fiúm mellett nem tehetem meg, főleg, hogy őt is nekem kell majd öltöztetni, fürdetni, külön etetni.

Ne higgyétek, hogy nem szeretem a tisztaságot. Csak hozzászoktam, hogy mindent megkapok, mindenben kiszolgálnak. 5 éves koromig nem jártam, így csak csettintenem kellett, hogy odahozzák nekem a dolgokat, pakolásszanak helyettem. Így meg sem tanultam, hogyan kell takarítani. Később sem változott nagyon a dolog, csak kérnem kellett mondjuk egy pohár vizet, amivel ugrottak is azonnal, mert a profi egyensúlyérzékemnek köszönhetően nincs olyan alkalom, hogy ki ne locsoljam – ezt a cégnél is hamar megtanulták, és már hozták is, ha csak kiejtettem a számon. A levessel még rosszabb a helyzet. A múltkor egyszerre 6 tányért törtem el, mert megbotlottam, és elejtettem. A poharak nálam közveszélyben vannak. Nincs egy épkézláb készletünk se már.

Mindez mellé jön a nagy semmittevés imádatom. Hetek óta nem tornásztam, mert vagy találtam valami más „fontosabbat”, vagy fájt a hasam****, vagy a ráfordított energiát másra kellene fordítanom. Ma sem csináltam még semmit se, pedig már 10 óra. Tévét néztem, ettem, Castleville-ztem… Semmi értelmes, hasznos…

Szóval kezdek aggódni, hogy nem fogok felnőni a gyermekneveléshez…

*egy másik poszt.

** újabb poszt.

*** majdnem egy hete tart a hasmenés, fejfájással és hányingerrel kísérve. Széntablettát nyugodtan beszedhetünk hasmenés idején, hiszen nem szívódik fel, nem árt a babának.

**** ez a leggyakoribb kifogás, tényleg fáj.

Ultrahang a kórházban

Ahogy már ígértem, a legutóbbi ultrahangról fogok most beszámolni.

A nődokihoz eddig csak magánrendelésre jártam annak ellenére, hogy tudtam, szerda délelőttönként a kórházban is rendel. Bár aki egyszer beteszi hozzá a lábát egy privátrendelésre, többet nem fog meghívást kapni a Szent Istvánba. Kivéve, ha a páciens (ez esetben én) közli vele, hogy nem kapta meg az októberben levett toxoplasma eredményét. Réges-rég meg kellett volna kapnom, így felajánlotta, hogy a szerdai terheléses vércukor vizsgálat után keressem meg, és akkor kikéri megint a laborból az összes leletemet.

A rosszul sikerült vérvétel után (aminek a mai napig látni a nyomát – bár már nagyon halványan!) leültünk a váróban, hátha megérkezett már a nődoki is. Előtte este esett le az a nagy hó, amitől az egész város megállt, így nem volt csoda, hogy a szomszéd faluból nem ért be időben. Csakhogy anyumnak ment a repülője, így siettünk.

Türelmünket vesztve felhívtuk telefonon – még szerencse, mert természetesen elfelejtette, hogy randevút beszéltünk meg aznap délelőttre. Nem sokára lejön a szülészetről – addigra már bent cikázott az osztályon –, addig kérjük ki a leleteket. A papírok már a kezünkben voltak, nézegettem, hogy elég sok csillag lett az utolsó vérvétel eredményén – még a vércukrom is kevesebb a minimumnál… A nődoki csak nem jött. Anyum feladta, nem volt több ideje, hogy megvárja. Éppen elindult, amikor betoppant végre fehér köpenyében.

- Jöjjön-jöjjön, megnézzük megint ultrahangon, mert a múltkor nem mutatta magát. Csak úgy lógott…

Csak úgy lógott? Rögvest sikerült félelmet keltenie bennem. Automatikusan vetkőztem, és feküdtem fel a vizsgálóágyra, de közben azon járt az agyam, hogy mit mondott legutóbb. Akkor is csak biztató szavakat mondott, egy szóval sem említette, hogy bármi baja lenne a bébinek. Az ultrahangon végre megmutatta magát Zsebi Baba. Már nem lábbal lefelé volt, hanem oldalt helyezkedett el, és ahogy csak lehetséges kinyújtózott. Gyönyörűen megmutatta most a kezeit, lábacskáit. Minden rendben volt vele, sőt! Rájöttem, hogy a kórházban sokkal jobb az ultrahang készülék, mint bent a rendelőben. Nem kellett arra várnom, hogy hazavigyem a DVD-t, és a laptopon megnézzem az én babucimat.* Ott live-ban láttam, ahogy mozog, ahogy kinyújtózik, ahogy a gerince hófehéren világít. Persze, továbbra is délután fogok hozzájárni, mert inkább kibírom azt a negyed órát, de nem kell órákat várnom, kapok DVD-t, és nem csak egy fotót, mint most.

*Rosszul van beállítva a monitor a rendelőben, semmit se lehet az ágyról látni.

Közben megtudtam a vérvétel eredményét:

Toxoplasma: negatív

Terheléses vércukor: jó (a pontos eredmény a nődokinál)

Fogorvosi "pufogások" a hasamban

   

A mostani posztot „A várandós anya gondozási könyve” megemlítésével akartam kezdeni. Ehhez elő is szedtem, mire eszembe jutott, hogy Mr. Férfi is azt tanácsolta, hogy néha olvasgassam. Olvasgatnám én, ha az orvosoknak, védőnőknek olvasható lenne a kézírásuk… Mivel nem az, én csak krikszkrakszokat látok benne. Esetleg vizsgálati dátumokat, mint például október 16-án volt WA (Wasserman vizsgálat: a vérbaj és szifilisz szűrése az első vérvételnél), de az eredmény már kibetűzhetetlen (természetesen tudom, hogy negatív J ).

A 6. oldalon, ami az enyémben majdnem teljesen üres, néhány vizsgálatról kérnek bejegyzéseket (ezt nézegetve jöttem rá, hogy régen voltam már tüdőszűrésen). Egyetlen egy van kitöltve: a fogászati vizsgálatom: gingivitis, kezelés alatt. Okt. 24.* Még akkor megállapították, hogy van egy lyukas fogam (két lyukkal). Ajánlották, hogy annak a rendbetételét se hagyjam későbbre, mert nagy hasikóval már kényelmetlen lesz az egy óra hanyattfekvés (ehhez képest mostanság az a legkényelmesebb póz, amiben csak „aludhatok”). Csakhogy én fogászatra sem járok SZTK-ba, mert félek. Volt egy imádnivaló fogorvosom, de ő már sajnos nem él. A halála után nem is jártam fogorvoshoz legalább 10 évig. Azóta évente elmegyek ugyan fogkő eltávolításra, de magánorvoshoz. Most egy születésnapi ajándék révén találtam rá a Cosmodentre, ahol a fentebbi vizsgálatot is végezték. Ha rákattintotok a linkre, akkor láthatjátok, hogy nem a legolcsóbb rendelő, és nekem 2 felszínű kompozit tömésre volt szükségem. Egy szó, mint száz, vártam januárig, amikor már elmúltak az ünnepek és még dolgoztam, volt teljes összegű fizetésem.

Izgultam, féltem, hiszen egy tömés nem fájdalommentes, főleg úgy, hogy rettegek az injekcióktól – amit a vállba adnak nem zavar, a vérvétel sem, de ha szájba, gerincbe vagy hasba kell szúrni, én már rosszul vagyok. Inkább kibírom a fájdalmat, csak ne kapjak szurit az ínyembe! Csodálkoztak rajtam, próbáltak rábeszélni, mert ugyan valóban nem tűntek nagy lyukaknak, de tisztítás során derül csak ki, milyen mélyre is kell ásni. Nem baj, bármi történjék, én kibírom – és reménykedtem benne, hogy Zsebi Baba is.

Valószínűleg a magzat a hasamban érezte a félelmem, mert nagyon mocorgott. Meghallotta a fúrót, már rugdosott. Vagy a hang zavarta, vagy az érzéseim – az utóbbira tippelek, mert amíg fúrtak és fájt, addig nyugtalan volt a kicsi is, de amint tömtek (ott is voltak érzékeny pillanatok), illetve a végén a csiszolásnál (ugyanolyan hangja volt, mint a fúrónak) már nyugodtabb voltam, így ő is lecsendesedett, és nem ütögetett többet.

Bár az is lehet, hogy addig csak csillapítani próbálta az idegességem, mert tudja jól, hogy megnyugszom, ha megérzem a pufogásokat a hasamban J

*fogínygyulladás

Számolni tudni kell(ene)

Sikeresen valamit elszámoltunk Mr. Férfivel, mert tegnap a mindennap (nem is) forgatott könyvecske azt írta, hogy juppé, már a 3. trimeszterbe léptem. De utána számolva még csak 25. hét 2 napos csibe kismama vagyok. Így át kellett írnom a tegnapi poszt címét, mert javában a 6. hónapban vagyok még, s még legalább 2 hét, hogy átlépek az utolsó harmadba. BASSZUSKULCS!

A hasam már olyan, mint egy felfújt gumilabda. Tegnap direkten olyan ruhát választottam, amiben már az első hónapokban is jól látszódott, így boldogságos hullámokat kaptam, hogy milyen szépen növöget a hasam. Már élvezem, hogy akkora, amit mások is észrevesznek, de mellette rettegek is, hogy nagyon nagy lesz a végére. És ha így haladok, a többiek szerint van rá esély...

Ma megyek utoljára dolgozni. Fura lesz... Valahol  örülök, hogy végre itthon (annyi, de annyi teendőm lenne, amire a meló mellett egyre kevesebb idő jutott - na meg kedv sem volt hozzá, beismerem), viszont hiányozni fognak a munkatársak és félek, hogy itthon megőrülök (csak azt vegyétek, mikor "balhéztunk" Mr. Férfivel).

Ki kell találnom valamit, hogy emberektársaságában is legyek, ne csak a négy fal között...

Reggeli zenebona

Channának köszönhetően :)

AP...?!

Biztos én vagyok a hibbant, főleg azok után, hogy régen éppen én hangoztattam az ellenkezőjét, DE...

egy PG-13 amerikai besorolású filmet, melynek műfaja thriller, vasárnap reggel 9-kor kell levetíteni a tévében?

Persze, régen, amíg nem vártam gyermeket, addig ezt tartottam a legtisztességesebbnek, mert én is filmezni szerettem volna... 

Vérvétel: terheléses cukorvizsgálat

Szerdán voltam terheléses cukorvizsgálaton. Előtte egy órával kellett ennem egy zsömlét és egy pohár tejet. Mivel utálom a tejet, így nyugodtan ehettem helyette egy natúr joghurtot. Ha az eredmény rossz lesz, utána lesz a cukros víz vizsgálat – erről még (remélem nem is kell majd) nem tudok írni.

Reggel 7 órától van vérvétel a kórházban. Mivel aznap indult anyum repülője és nem lesz itt 3 hónapig, rábeszéltem, hogy jöjjön el velem. Először nem akart, de a végén nem bánta meg J

Fél nyolcra értünk oda, de egyáltalán nem volt baj, mert 1) fél nyolcig lehet bejelentkezni, 2) a terheléses cukorvizsgálatra soron kívül hívnak be. Még sorba sem kellett állni!

A laborban szóltam, hogy a toxoplasma eredménye még nem érkezett meg – október 18-tól. A számítógépben az állt, hogy ők elküldték, csak a László kórházból nem küldték vissza. Ugyan a monitoron a „folyamatban” volt olvasható, de senki sem hitte azt, hogy az eredményt valaha az életben megkapnám, így levették ismét hozzá a vért.

Két fiolával mehettem a vért levevő asszisztenshez. Balkéz (pedig balkezes vagyok), ruha feltűr, ökölbe szorítva kinyújt, ér elszorít, és jöhet a tű. Nem néztem oda, amíg belém szúrta, nem akartam, hogy bestresszeljek. Kicsit fájt, de hát tűt szúrtak a vénámba. Visszatekintve azt láttam, hogy a tű bennem, de egy csepp vér sem folyik ki belőlem. Ajjaj, kezdtem aggódni. Kellett is, mert valahogy a tű mozgatására sem akart megindulni, de ahogy kijjebb húzta belőlem, úgy buggyant fel mellette a vörösség. Akkor megint visszatolta. A műveletet legalább kétszer még megismételte – a két fiola jó, ha félig megtöltődött. A kezem 4 nap múlva úgy néz ki, mint a látható képen (ahol Mr. Férfi éppen simogatja a lábam J ).

Az eredmény egy-két héten belül lesz meg. Utána – még ott a kórházban – találkoztam a nődokival.* Az eddigi eredményeimet megtekintve rájött, hogy kevés a cukrom. Szóval a sok-sok csoki (most is forró csokoládét iszogatok) eddig még nem okozott bajt – max. súlyfölösleget.

*Erről a következőkben olvashattok részletesebben.

Hogyan élem meg a terhességet?

Vannak azok a kismamák, akik úgy élik meg a terhességet, mintha mi sem történt volna velük. Amíg lehet, dolgoznak, utaznak, szórakoznak, élik mindennapi életüket. Vannak azok, akik a terhességet (és itt nem beszélhetünk várandóságról) betegségként élik át, mintha minden dologtól rosszra fordulhatna, semmit sem szabad csinálni, mert a baba látja kárát. És van egy harmadik csoport (szerintem idetartozom én is), aki ugyanúgy viselkedik a várandóság során, mint addig, viszont néha túlaggódja a dolgot.

Miért is aggódom túl? Én személy szerint azért, mert a múlt évben túlzásba vittem a teherbeesés témakört, és az abortív pete igenis rányomta a bélyegét a mostani várakozásra. Mivel a testem akárhogy is próbálom szépíteni nem éppen olyan, amilyennek kellene lennie:

1.) Márciusban lesz két éve, hogy megműtötték a hasam. Oké, csak kivették a féregnyúlványomat, de azért mellette ellenőrzésképpen kipakolták a többi szerveimet is (majd visszahelyezték), mert nem vakbélgyulladásom volt. Igaz, általában egy év „pihenést” szoktak tanácsolni a műtét és a terhesség között, ami nekem meg is volt, viszont az én hasikóm nem úgy reagált az egészre, ahogy kellett volna. Nem tudom, kinek mennyire fájt egy vakbél-műtét, én még hónapokig, ha nem egy évig éreztem. Sőt most is érzem, bár már csak a baba miatt.

2.) A mozgásom, az izomzatom, a gerincferdülésem, a csípőkopásom mind-mind hátráltatja a fájdalommentes kihordást. Szóval már most csak akkor érzem jól magam, ha fekszem, vagy ha ülök. A legrosszabb, ha fel kell állnom. Olyankor nyögök. Nyögős malac lettem. Most már malac és delfin között ingázom. Akkor lesz baj, ha már bálnának titulálnak.

Ha már emiatt aggódom, sokszor elgondolkodom azon, milyen jó lenne egy itthoni ultrahang készülék, vagy valami hasonló, amelyen meg-megleshetném a fiúm. Megbizonyosodni olyan dolgokról, hogy hol van a lába, amikor nem érzem, mit csinál (anyuméknál sokkal intenzívebb, mint itthon), megfordult-e már, vagy még mindig a köldökömnél van a feje.

Az otthoni ultrahangkészítés nem csak az én hibbant ötletem. Az amerikai kismamák már ultrahangbulit rendeznek. Olyasmi, mint a babaváró buli. Meghívják a barátnőiket, családtagjaikat és egy orvost egy hordozható készülékkel (22.000-77.000 forint között van egy ilyen vizsgálat). Buli, majd az ünnepélyes magzatmutogatás, végül pedig a baba nemének meghatározása. Gondoljatok csak bele, milyen elfuserált buli lett volna a miénk, amikor 4D-s ultrahangon megmondták, hogy fiúm lesz!

Erről olvashattok a Nők Lapja Cafén is.

Betöltött 24. hét.

Bevállalják?

Az estét ma a szüleimmel töltöm, mint mikor még gimis voltam. Együtt vacsorázunk, beszélgetünk, majd együtt nézzük a tévét. Gyerekkorom óta ez volt az esti családi program, de mindig is szerettem, mert ilyenkor együtt voltunk.

Ma este az Elcserélt lányokból néztünk egy részt. Nem láttam belőle eddig semennyi részletet, sőt nem is hallottam a sorozatról, de anyum (aki még itthon van néhány napig) kedvelte. A történetét itt elolvashatjátok, viszont ami miatt említem az, hogy Daphne karaktere siket. A mai részben ugyan felvették dolgozni egy konyhába, de a főnök gyorsan rájött, hogy jelen pillanatban a lánnyal nem „tud” együtt dolgozni, s ráadásul ön- és közveszélyes egy konyhában. Most azzal a feladattál áll szemben, hogy bebizonyítsa: ő is ér annyit, mint a többiek, ő is képes a csapatban dolgozni, sőt jól!

A főnök szavai elgondolkoztattak. Szó nélkül felvette a lányt, mert az anyja befolyásos személy. Siket, amivel először nem tudott mit kezdeni, fogalma sem volt, mire képes. „Lássuk, mi lesz.” Viszont gyorsan rájött, hogy olyan problémákkal állnak szembe (mindketten), amikre egyikük sincs felkészülve. A főnök szerint ezek nem megoldhatóak, a lány szerint igen, csak egy kis odafigyelésre, alkalmazkodásra (mindkét részről) lenne szükség.

Amikor elkezdtem írni a blogot, eszembe jutott, hogy azért írom, mert nem vagyok egyedül, és olyan problémákkal kerülök szembe, amik másoknál is még megoldásra várnak (vagy éppen már nem). Igazság szerint reménykedtem benne, hogy egy kis közösség jön létre. Ehelyett alig kapok kommenteket, bár azért látszik, hogy néhányan olvastok – amiért igazán hálás vagyok! Vagy a stílusom, vagy a problémák, vagy azok megoldásai lettek elcsépelve / érdektelenek, mert nem sok hasonló cipőben járó jelentkezett (pedig biztosra veszem, hogy nem vagyok egyedül).

Ma jelentkeztem egy fotózásra. Nem tudom, mi alapján választják ki a behívottakat, de leírtam, hogy miért is szeretnék bekerülni. Nem érzem magam rondának (jó szépnek sem…), a divatszakmában dolgozom, ha nem is követem, azért képben vagyok, mi a trendi – ennek ellenére kíváncsi vagyok: át tudnak-e címlaplánnyá változtatni. Mert ugye, ott nem úgy nézel ki, mint bármelyik hétköznap. Sminkkel és fényjátékkal elvileg bárkiből lehet bombázó. Viszont vannak olyan testi „adottságok”, amiket ha nem akarjuk totálisan eltűntetni, lehetetlenség széppé varázsolni. Szóval kíváncsi vagyok, vannak-e annyira bátrak, hogy bevállalják.

23. hét 5 nap

 Szilveszter éjszakáján - csinosan, kisminkelve, haj belőve, elegáns ruhában - akartam Mr. Férfivel csináltatni egy jó képet, de elfelejtettünk. Most végre megtaláltam az egyik kedvenc felsőm, így megkértem ismételten egy fotó készítésére.

Mr. Férfi gyönyörű táj-, épületképeket tud fotózni, de emberekre szinte alkalmatlan. Vagyis azt nem tudom, hogy másokat milyen szögből, beállítással fényképezne, de engem valahogy nem tud. Nem mintha önszántából valaha meg is próbálta volna (na jó, talán hátulról le-lekapott, de ki akarja csak a haját látni mondjuk a Szajna parton?). 

Most is próbálkozott vele, de gyorsan kikaptam a kezéből a telefonom (könnyebben feltöltöm arról, mint mondjuk egy fényképezőről). Így csak ezekkel a képekkel szolgálhatok, amiket én magam csináltam. Sajnos akármilyen jó az iPhone felbontása, szörnyű a belső kamerája... 

Változások kora

A 2013-as év a változások évének tűnik már így az első hét után is. Gondoljunk csak abba bele, hogy még 4 hónap és kis babám lesz (akit először meg is kell szülnöm). Addig a hasam még nagyobb lesz, a mozgásom még bizonytalanabb. 

Az egész ott kezdődött, hogy költözködtünk. A lakás még mindig több bombát látott, de most valahogy annyira sincs erőm, hogy le-felmenjek a galériára. Fáj a hasam. S most megint nem igazán érzem Zsebi Babát. De a szerdai ultrahang megnyugtatott, mert ott bebizonyosodott, hogy jó egészségnek örvend. 

Anyum elutazik 3 teljes hónapra. Belegondolva az elmúlt 28 és fél évben összesen 3 hetet ha távol voltunk egymástól. Hiába élek majd' 10 éve külön, a hétvégéken mindig meglátogatom az ősöket. Ezért most kicsit "parázok"...

Autót kapok kölcsönbe. Igaz, másfél hónapra, de végre nem kell szívességet kérnem senkitől, hogy vigyen el ide vagy oda, vagy taxit bérelnem (egyre kevesebb a pénzem, egyre drágábbak az utak - nem mintha a saját autó olcsóbb lenne).

A főnököm céget vált. Kb. másfél hónappal korábban, mint ahogy én eljövök. Éppen most vannak az interjúk a helyére. Közben jelezte, hogy akkor jövő héten feladják az én helyemre is az álláshirdetést márciusi kezdéssel. Mert:

• nehéz lesz bárkit is találni a helyemre (ezt tapasztaltam, mert a kolléganőmet is 5 hónap keresgélés után sikerült megtalálnunk);
• rám mindig lehet számítani;
• nekem nem kell munkát adni, én keresem a munkát.

Nagyon jól estek a szavai, de mégis azt éreztem, hogy nem vigasztalnak a szavai, mert ő úgyis elmegy, és mennyi az esélye, hogy majd 1-3 év múlva ugyanide visszatérhetek. Persze vissza kell venniük - egy napra, kettőre? Már az új főnök (főleg, hogy az elmúlt 3 év alatt már a második hagyja ott a céget) sem fog ismerni, nem tudja, hogy számíthatnak rám (a hülye hibáimmal együtt is megbízhatónak számítok).

Talán ez lehetőséget nyújt arra, hogy abban a szakmában induljak el, amit anno elterveztem. Nem sok esély van rá, de egy próbát megér. Sőt akkor a gyerek mellett kicsit az elhanyagolt hobbimra is fordíthatok egy kis időt.

A reklám helye: Marika néni kávézója

Terhességem alatt nem mondhatom magam nagyon kívánósnak, azt leszámítva, hogy az elején húst hússal ettem volna. Ennek ellenére fel-felmerül, hogy most úúúúúgy megennék ezt meg azt.

Tegnap egész délután az irodába a régies hamburgerekről álmodoztam. Nem arról, amit mondjuk a Mekiben lehet kapni, hanem amit a sarki büfében, hatalmas zsömlében, reszelt sajttal, salátával, ketchuppal, de mindenfajta öntet nélkül.

Már a házhoz rendeléses oldalakat böngésztem, de szerencsémre Mr. Férfi rábukkant Marika néni kávézójára, ahová hazafelé könnyen eljuthattam, mert pluszban csak egy villamos megállót kellett tovább mennem. 

Nem voltam még, a telefonon pedig nem tudtam olyan jól megnézni az oldalát (pl. az étlap be sem jött), így elképzelni sem tudtam milyen. Kávézó, szóval kávézóra gondoltam, ahol csendes beszélgetésekbe lehet kezdeni, amellett, hogy hatalmasakat haraphatok a zsömlébe. Ebből kiindulva felhívtam szinte az összes barátnőmet, sógornőmet, hogy jöjjön el velem kávézni - de mivel az utolsó pillanatban csörögtem rájuk, így természetszerűen senki nem ért rá. Mehettem egyedül.

Anyum éppen akkor hívott, amikor betoppantam.Kicsit meglepődtem, mert az összes asztal tele volt, fiatalok, egyetemisták zsiborogtak, és hatalmas hamburgereket ettek. Utánam egy lány toppant be, aki melegszendvicset szeretett volna, de a tulajdonos néni tájékoztatta, hogy nála csak hamburgert lehet kapni. Voltaképpen a kávéház jelleget csak a hangulatos berendezés és a sok betérő diák adja.

Későn mentem, a "készlet" kezdett megcsappanni, de így is kaptam egy finom puffancsot. A kabátom szépen eltakarhatja még Zsebi Babát, mert a kedves hölgy megállapította, hogy nekem elég lesz egy kicsi is - és milyen igaza volt! Mr. Férfi csodálkozására disznóhúsból kértem, amin ugyan néhol érezni lehetett, hogy nem házi készítésű pogácsa, de sebaj, ezt kárpótolta a tulajdonos szívélyessége és a régi hamburgerek ízvilága, amit még az egyetem alatt ettem. 

Marketing szempontból is nagyon jól csinálja Marika néni, aki a vendégeivel közvetlen, szívélyes, szeretetre méltó - fogadni mernék, hogy ez a lényéből fakad, és nem csak reklámfogás. Mintha a nagymamád látna vendégül.  Még egy házi készítésű teával is megkínált, amit én szívest örömest elfogadtam. Finom, különleges recept alapján készült, forró ital volt. A forróságtól tartottam, hogy felmelegíti Zsebi Babát, de jól esett ott ücsörögni még néhány percig, amíg bekortyolgattam (egyébként is szétment a hasam, annyira fájt).

A hamburgert már csak itthon ettem meg. Még beleharapás előtt eldöntöttem, hogy ez lesz az egyik kedvenc helyem, mert semelyik drága, puccos étteremben nem fogadnak ilyen kedvességgel, mint itt.

Szerda, havi megjelenés

Megint eltelt egy hónap, és mehettem az időszerű ultrahang vizsgálatra. 

Mivel anyum a jövő héten elutazik 3 hónapra, így rábeszéltem, hogy "utoljára" jöjjön el, s nézze meg Zsebi Babát még a hasamban.* Emellett ugyan teljes mértékben kipakoltunk az előző lakásból**, az új otthonunk még hadilábon áll, de erről (talán) később írok - ebből kifolyólag nem volt nehéz elcsábítani apumat se a nődokihoz. Szóval úgy mentünk, mint a nagy családosok - dokiné és anyum azzal viccelődött, hogy már csak a rántott hús hiányzik a váróból. 

Persze filmet most sem tudok mutatni, mert a DVD ismételten itthon maradt. Azaz fogalmam sincs, mert a tokja üres volt. Mr. Férfivel kerestünk 3 használatlan lemezt, be is rakta a tokba, de úgy lerakta valamelyik polcra, hogy azóta se került a kezembe. Jó, ez most nálunk nem nehéz, mert olyan felfordulás van a lakásban, hogy még a sminkkészletemet sem találom. A legrosszabb az egészben mégis az volt, hogy Mr. Férfi a rendelőben említette, hogy otthon maradt, mire megint hülyének vettek - most már nem csak engem, de engem különösképpen.
Említettem, hogy fáj a pocim, viszont szerintem a keményedést elfelejtettem mondani (Mr. Férfi szerint nem). Semmi csodaszert nem tudott rá mondani a nődoki, csak a magnéziumot említette, amit eddig is szedtem (?).
Kérdezte, hogy nem akarok-e elmenni táppénzre. Legszívesebben rávágtam volna, hogy dehogynem, viszont  bevallva még nem vagyok olyan "állapotban", hogy itthon leledzek és ne csináljak semmit. A lustaságomon kívül nem tudok más indokot felhozni arra, hogy ne járjak be az irodába. Mert ha még olyan munkakörben dolgoznék, akkor igen, de ülő, irodai feladatokat ne tudnék ellátni, az már vérciki lenne. Főleg most, hogy változások előtt áll a részlegünk. Megbeszéltem a nődokival, hogy erre visszatérünk a következő hónapban.
Egyébként minden más normális:

• Vércukor szintem 6,4, éppen úgy, hogy előtte nem sokkal ebédeltem, és  pont akkor ettem egy szaloncukrot, hogy Zsebi Baba felébredjen. Szóval kicsit magasabb a normálnál, de nem éhgyomorra történt a vizsgálata.
• Vérnyomásom is megfelelő: 177/82 (ha jól emlékszem, mert a papírt, amire felírták a nődokim kidobta)
• A Baba szívverése 132/mp :) Egyébként kis mimóza a lelkem, mert először csak a kezével próbálta ellökni a gépet, majd arrébb is mászott.
• Kilók száma +2, amitől nagyon, de nagyon elkeseredtem. Már 58 kiló fölött vagyok. Anyum rögvest azzal jött, hogy már az elején is túlsúllyal kezdtem és most is túl sok csokit eszek (amit nem is tagadok). Eddig havonta +1 kiló, viszont mindenki azzal jön, hogy mi lesz velem az utolsó két hónapban. Nem kellene 3 kilósnál nagyobb baba, mert azt még meg is kell szülni... Á, parázok, mint állat.
• A magzat adatai:"medencevégű fekvésben, Bpd. (koponyaharánt mérete) 57 mm [teljesen átlagos]; TAD (mellkas) 54 mm, FL (combcsont) 44 mm [ez is normál]. Jó magzati szívműködés. Plaenta dorsalis homogén. Zárt hasfal."
• Súlya majdnem fél kiló.
• A fentebbi adatok szerint 23 hét +5-6 napnak titulált, mi Mr Férfivel pedig úgy számoltuk, hogy 24. hét +2 nap. Azt mondta erre a doki, hogy ez a pár nap eltérés még belefér. Csak akkor így mikorra "várjam" a szülés időpontját?

Most már 100%-ig biztos, hogy kisfiú. Bár, amikor a nődoki azt mondta, hogy "nem tudom, mit mondtam a legutóbb, de..." és elhallgatott, kicsit fura érzésem volt. Nem akartam, hogy lányt mondjon. Ő már a fütykös Zsebi Baba, és nem a rózsaszínes Printyőke.
Ezentúl csak azért kell fohászkodni az égiekhez, hogy a következő hat hét alatt megforduljon.

*A szülésnél ő lesz a dúlám, így muszáj hazaérnie addigra. :) Szóval biztosan látni fogja még a 9. hónapban.

** Jó, a legók közül még maradt ott...