Maryon a szüléstől fél. Kezd átragadni rám is a félelem. Félek a szüléstől, hiszen olyan „mintha minden egyszerre kiszakadna belőlem”, mintha „egyszerre 20 csontom törne el”. Én meg sosem bírtam a fájdalmat. Fáj a hasam, körülbelül úgy szúr, mint szaladás után az oldalam szokott, de már ettől pihegek. A vakbélműtétemet megelőző napot végigbőgtem, az orvosok már a legrosszabbtól tartottak, de végül megállapították, hogy hisztizem, vagy a fájdalomtűrő képességem van a béka feneke alatt. Lehet, hogy hisztiztem, de az biztos, hogy már a pattanás kinyomásától, a szemöldökszedésétől is bekönnyezik a szemem.
Emellett félek magától a babától is. Nagyon várom, hogy Zsebi Baba már a karjaimban legyen, de nem tudom elképzelni, hogyan is fogja megváltoztatni az életem. Tudom, hogy megfogja, de semmi elképzelésem sincs ezzel kapcsolatban.
A legrosszabb az, hogy lusta, fáradékony vagyok. Majdnem egy hete itthon vagyok, és igazság szerint oly’ sok teendőm lett volna, amit meg szerettem volna csinálni. Erre semmi sem alakult meg belőlük. A lakás még mindig dobozokból áll. Ha fiatalkoromban büszke voltam a kreativitásomra, most „elégedett” lehetek magammal, hogy azt sem tudom, mit hová lenne célszerű pakolni. Energiám nuku, fáj a hasam és ráadásul olyan vagyok, mint egy belassított csiga. Nem csinálok semmit, csak alszom, tévézem, Facebookozom. Na jó, a hétvégén főztem Mr. Férfinek*, meg végre sikerült átadnunk az előző lakást.** Lehet, hogy mindennek a mamáéktól elkapott hasmenéses vírus*** az oka, vagy a levegőtlen lakás – megyek is szellőztetek. Hiába keresek kifogásokat, a legrosszabb az a tudat, hogy ha itt lenne egy csecsemő, akkor ahhoz sem lenne túl sok energiám. És nagyon is megrémiszt ez a gondolat.
Azt hittem, hogy a baba egyenlő a felelősségérzettel. Hiszen évek óta ott vannak a lányaim, akikről nekem egymagamnak kellett gondoskodnom, és megfeleltem a feladatnak. Jól éltek velem, jól érezték magukat, törődtem velük, az igényeik szerint alkalmazkodtam hozzájuk (persze, vicces volt, ahogy fordítva is észre lehetett venni). De ők nem szóltak meg, ha nem takarítottam. Ők elfogadták, ha este kiöntöttem nekik a reggelit is, és hajnalban nem keltem fel hozzájuk, mert nem bírtam. Őket nem zavarta, ha napokig nem öltöztem fel, ha nem mosogattam. De ezt a fiúm mellett nem tehetem meg, főleg, hogy őt is nekem kell majd öltöztetni, fürdetni, külön etetni.
Ne higgyétek, hogy nem szeretem a tisztaságot. Csak hozzászoktam, hogy mindent megkapok, mindenben kiszolgálnak. 5 éves koromig nem jártam, így csak csettintenem kellett, hogy odahozzák nekem a dolgokat, pakolásszanak helyettem. Így meg sem tanultam, hogyan kell takarítani. Később sem változott nagyon a dolog, csak kérnem kellett mondjuk egy pohár vizet, amivel ugrottak is azonnal, mert a profi egyensúlyérzékemnek köszönhetően nincs olyan alkalom, hogy ki ne locsoljam – ezt a cégnél is hamar megtanulták, és már hozták is, ha csak kiejtettem a számon. A levessel még rosszabb a helyzet. A múltkor egyszerre 6 tányért törtem el, mert megbotlottam, és elejtettem. A poharak nálam közveszélyben vannak. Nincs egy épkézláb készletünk se már.
Mindez mellé jön a nagy semmittevés imádatom. Hetek óta nem tornásztam, mert vagy találtam valami más „fontosabbat”, vagy fájt a hasam****, vagy a ráfordított energiát másra kellene fordítanom. Ma sem csináltam még semmit se, pedig már 10 óra. Tévét néztem, ettem, Castleville-ztem… Semmi értelmes, hasznos…
Szóval kezdek aggódni, hogy nem fogok felnőni a gyermekneveléshez…
*egy másik poszt.
** újabb poszt.
*** majdnem egy hete tart a hasmenés, fejfájással és hányingerrel kísérve. Széntablettát nyugodtan beszedhetünk hasmenés idején, hiszen nem szívódik fel, nem árt a babának.
**** ez a leggyakoribb kifogás, tényleg fáj.
Ne aggódj, ha megszületik a pici és talán egy kicsit hasfájós is lesz meg nem alvós akkor már nem csak a takarítani nem fogsz, de aludni se :)
VálaszTörlésA gyereknevelés meg jön majd magától.