Esetleg farkcsonttörés?

Senki nem ajánlott pihenési megoldást a fenékfájdalmamra, ami – valahogy nem meglepő módon – nem akart szűnni, sőt inkább erősödő tendenciát vett fel. Mr. Férfi aggódott értem ~Zsebi Baba jelezte, hogy jól van: hol itt, hol ott dudorodott ki a hasfalam~, főleg akkor, amikor felállás helyett görnyedve a mozdulat kellős közepén ragadtam, és még a vécére is neki kellett kikísérnie, mert egyedül nem ment volna. Rögvest ügyeletre akart vinni, de a szombati vidéki hétvége révén a legközelebbitől is 30 kilométerre voltunk. „Holnapra jobban leszek…” „Lehet, hogy eltört…”* Elég volt kiejtenie, megijedtem, hiszen egy törés, főleg a fenekemnél, a gerincvégnél nem a lehető legvidámabb dolog. Lelki szemeim előtt már bénán feküdtem egy ágyban, és nem tudtam odamenni a síró kisfiamhoz. Egy alig sikerült lábujjmozgatással hessegettem el a nyomasztó gondolatot. Elzárva a külvilágtól** nem volt más „lehetőség” a megnyugtatásra, mint az internet. Gyorsan megnéztem, milyen tapasztalatokat írtak a fenékre eséstől elszenvedett kegyetlen fájdalomról. Beismerem, nem kellett volna, mert csak még inkább idegesebbé tett, ami sírással tört a felszínre. Különösen vasárnap reggel, amikor a helyzet semmit sem változott. Jött a megmentő ötlet: úgyis délután már megyünk is vissza Budapestre és apum pedig megígérte, valamelyik nap meglátogat minket, kössük össze a hasznosat a kellemessel: vigyen vissza minket autóval, útközben pedig megállunk a Központi Baleseti Ambulancián.

A fővárosban a hét minden napján 24 órában fogadnak betegeket a Fiumei úton lévő Akut Járóbeteg Ambulancián. Betegfelvétel a recepción, ahol a TAJ kártya mellett kérték a személyit és a lakcím kártyát. Nem sokat kérdeztek tőlem, mert már apum kitaposta előttünk az utat. Nem akarta, hogy feleslegesen járkáljak, így előre bement és minden részletet megérdeklődött. Az maradt a legfontosabb kérdés, hogy hányadik héten vagyok.

27 hetes terhes.

A kettes vizsgálóhoz küldtek minket. Mr. Férfi azzal szórakozott, hogy kezd már ER feelingje lenni, de mégsem teljesen olyan, valami még hiányzik. Én inkább azon a különbségen nevettem, ami a salgótarjánitól választja el, ahová egyszer sikeresen betévedtünk… Rendszerezettebb, tisztább, barátságosabb, kedvesebb… A gyermekrészleget vidám állatkákkal díszítették, a mi padsorunk mögött Ausztrália gyönyörű tájai. Körülbelül egy órát kellett várni, hogy behívasson egy fiatal, helyes orvos. Személyesen a doktorúr invitált be minket – külön kihangsúlyozták, hogy a kedves férj is nyugodtan bejöhet***. A vizsgálóágyra fektetett volna, mire kétségbeesetten néztem rá: Muszáj lefeküdnöm? Végül megszánt és elég volt csak elmondanom, mi miatt is jelentem meg nála. Otthon hárman is néztük a fenékcsontomat, pontosan hol üthettem meg, de nem sikerült igazán behatárolnom (ebben én sosem voltam jó), erre ő egy pillanat alatt ráérzett, hol is kell megnyomnia ahhoz, hogy úgy érezzem, mindjárt végem. Feljebb nem fájt, nem kellett tovább aggódnom a bénulástól. A törést viszont nem tudta kizárni, ezért röntgenre szeretett volna küldeni.

Röntgen terhesen nem ajánlott. Az első trimeszterben egyáltalán nem! A második vége, a harmadik eleje felé viszont már annyira nem befolyásolja a magzatot, hogy jó indokkal ne lehessen. Legalábbis ő így tanulta. Olyan cuki volt, ahogy magyarázta. Mivel a szülésnél jobb, ha tudják, mi a helyzet az ottani csontjaimmal, Mr. Férfi is úgy gondolta, hogy ha nincs veszélyben Zsebi Baba, csináltassuk meg.

Fekete tappancsokat követve átmentünk a röntgenhez, ahol viszont a radiológus nő lebeszélt róla. Nem volt nehéz, mert hiába a helyes szempár, azért aggódtam az én drágámért. A röntgensugár éppen ott lett volna körülötte, és a kicsi igenis nagy sugárzást kapott volna, egyébként is a hölgy is a 8-9. hónapban volt, amikor elcsúszva a jeges úton hozzám hasonlóan járt, és természetes szülés révén szült. Oké, nekem meg van három hónapom felgyógyulni. Ha eltört, 12 hét alatt nem forr annyira össze, hogy akadályozzon a szülésben, maximum jobban fog fájni. Mitől? Valószínűleg akkor már ez a fájdalom lesz a legkisebb gondom. Persze, azért mindenképp említsem meg a nődokimnak.

Visszatipegtünk a helyes dokihoz, és jött a hosszú-hosszú várakozás egy nyamvadt papírért. Eddig csak a vizsgálat miatt idegeskedtem, hiába, féltem, hogy mit fog mondani, most már a türelmetlenségtől, hiszen már tisztában voltam a dolgokkal. Nagy bocsánatkérések közepette hívott ismét be a doki, főleg azért, mert nem akarta, hogy 27 hetes kismamaként túl sokat várjak, de sürgősebb esetek jöttek köze. Elég volt ezt elejtenie, ismét olvadoztam tőle. A legfontosabb kérdést persze elfelejtettem feltenni: „igaz-e, hogy évekig, sőt egész életre fájhat?” Erre a mai napig nincs megnyugtató válaszom, viszont mindent kikérdeztünk a terhesség további részéről, illetve a szülésről. Hiszen a farkcsont elmozdul szülés közben, és nem mindegy, hogy ez milyen hatással van a kimenetelre. Fájdalomcsillapítót sem szedhetek.**** Ha mégis nagyon fáj, kérdezzem meg a nődokimat, ugyanúgy az ultrahanggal kapcsolatban is, hátha lesz olyan kedves és megnézi nekem, hogy látszódik-e ott valami elváltozás. És mindenképp szóljak neki a balesetemről!

Ezt egyébként is nehéz lenne elhallgatni előle, mer szerdán megyek hozzá 28 hetes ultrahangra, ahol nem tudom, hogyan fogom megoldani a hanyatt fekvést…

*”… lehet, hogy elszakadt…”

**azaz az összes orvostól

***nem úgy, mint amott…

****gondolom, másnak eszébe sem jutott volna…