f

2013. február 23., szombat

Mozgássérült? Csak most igazán!

31 hetesen

Rinyálás ezerrel!!!


A harmadik trimeszterre a legtöbb kismama, akivel csak beszéltem, azt állította, hogy majd megtudom, miért is terhesség a terhesség. Talán anyum volt az egyetlen, akinek semmi gondja nem adódott, maximum a savtúltengés – ugye, erről már írtam én is. A többiek jöttek az egyensúlyérzék rosszabbodásával, a medencecsontok távolodásával, a gerincterheléssel.

Nem is sejtettem, hogy ezek milyen hatással lesznek rám. Gondoltam, hogy valami hasonló lesz „csak”, mint a terhességem elején, azt pedig ki lehet bírni még a rettentő fájdalom ellenére is. Azzal be tudtam sétálni a munkahelyemre, a lépcsőn le- felmenni – legalábbis most már így emlékszem a dolgokra…

Múlt hét csütörtökön viszont egyik pillanatról a másikra történt valami a testemmel, amivel nem számoltam. A Valentin-napi vacsora előtt nálam volt a gyógytornász, aki új feladatokat talált ki. Az egyik a biciklizés oldalt fekve, a másik pedig a tornalabdára háttal rádőlni. Az előbbit alig bírtam normálisan, az utóbbitól féltem az egyensúlyozás miatt. A végére rájöttem a nyitjára, de a „nagy” bátorság miatt valószínűleg nem figyeltem eléggé, így fenékre huppantam. Igen, jól gondoljátok, fájt. Nem hittem, hogy ennek lesz valami következménye, és nem is bizonyosodott be, hogy ettől szenvedek mostanság. A randevú előtt már fájt a hasam, de azzal nem sokat foglalkoztam, mert az elmúlt hét hónap alatt része volt a mindennapjaimnak – különösképpen, ha megerőltettem magam. Sétáltunk is Mr. Férfival egy keveset, jól éreztem magam, a sushi is nagyon ízletes volt*. Viszont másfél óra múlva, amikor felálltam az asztaltól, nem bírtam továbbmenni. Először azt hittem, hogy csak a szokásos alhasi fájdalom erősödött fel egy kicsit jobban a kiadós vacsorától, de néhány lépés után rá kellett jönnöm, hogy valahol a jobb lábamnál, pontosabban a lágyékomnál** fáj igazán, amitől szikrákat látok, ha lépnem kell, kapaszkodás nélkül pedig el is esem. 10 körömmel fogódzkodtam Mr. Férfi karjába, hogy biztonságban érezzem magam, miközben könnyek csorogtak az arcomon. Haza is csak taxival jutottunk, amiből kiszállni igazi művészi feladat volt – sőt azóta is az, ha autóval utazom!

Ettől az estétől fogva a legnehezebb feladat az elalvás. Sehogy se megy. Hason a nagy pocak miatt nem lehet, baloldalon végképp nem megy, még ha párnát is teszek a térdeim közé. Furcsa mód, hogy jobb lábamnál fáj, de azon az oldalon mégis könnyebb. Hanyatt a legjobb, párnát húzok a combom alá és „ülő” módjára alszom. Pedig sokan nem ajánlják, mert a baba nyomhatja a belső szerveket, illetve egy ausztrál kutatás szerint a háton alvó kismamáknál hatszorosára nő a halvaszületések aránya***. Fordulni még rosszabb, óriási erőfeszítések árán megy csak. Van olyan, hogy magamtól nem tudom még a bal lábamat se felemelni. Viccesen hangzik, pedig igaz: a jobb lábamnál fáj az izom, de a bal mozgatásánál a legerősebben… Ilyenkor nyögök, mint a fába szorult féreg.

Most már éjjel én is felébredek, amikor nekem is ki kell mennem a vécére. Lekászálódni az ágyról sem a legkönnyebb – sőt harci feladat –, viszont a felállás, a kiegyenesedés és az elindulás szinte már lehetetlenség. Ha már léptem néhány lépést, könnyebb lesz, olyankor már el tudom engedni a falat, a korlátot, a bútort, vagy éppenséggel azt, amibe kapaszkodom. Első napokban még ez sem ment. Két lépést nem tudtam megtenni támaszkodás nélkül, mert olyankor dőltem, mint egy száraz fadarab.

Elmentem vele a háziorvosomhoz, aki meglepve tapasztalta, mennyire lerokkantam. Kértem rá fájdalomcsillapítót, hiszen a kismamák kétfélét is szedhetnek: Algopyrint és Paracetamolt, de mégsem írt fel rá. Azt mondta, hogy hiába adhatna, a babának akkor sem tenne jót – és ezzel meg is győzött. Eddig is kibírtam mindenfajta gyógyszer nélkül, ez után is ki fogom! A fájdalom attól van, hogy a 9 hónap alatt felszedek vagy 10 kilót (lesz az sajna több is L), és a gerincem nem bírja annyira a terhelést. Közben a medencém is tágul már, így ne is várjak javulást, ez csak rosszabbodni fog. Ezért is írt ki táppénzre, hogy otthon „feküdjek”. Juj, de jó! Nagyim ezt szó szerint értette, és ha már mozgolódni lát, rám pirít,: vissza az ágyba! Pedig a napi torna (amit viszont mostanság hanyagolok; sajnálom, próbálok fájdalommentesen élni…) is kötelező lenne, és azt ugye, nem lehet(ne) az ágyból folytatni?!

Az orvosi diagnózis mellett azért remélem, hogy csak a gyógytorna alatt húztam meg magam, és nem lesz ilyen elviselhetetlen a maradék két hónap. Továbbra is élvezni szeretném a babavárást!

*igen, tud az lenni J
**pontosabban a jobb oldali quadratus femoris fáj, de piszkosul…
***ezt olvasva megijedtem, főleg, hogy Zsebi Baba már nem rugdos olyan intenzivitással, bár a hasamat hol itt, hol ott nyomja ki.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...