f

2014. december 22., hétfő

A másfél éves vs. a mami akarata. Na, melyik lesz a győztes?

Először azt hittem, hogy egyedül csak az én pici Zsebem rettentő akaratos, hiszen volt kitől örökölnie. Én sem tudom elviselni, ha valaki nemet mond nekem (emlékezhettek a házasság-kérdésére, vagy most éppen azért duzzogok, mert egy gyönyörűséges cicát nem hozhatok haza januárig, a cica meg akkorra megnő…). Aztán rájöttem, nem ő az egyetlen, szinte mindegyik másfél-két éves gyerkőc ilyen.

Még a görényt vittük el az utolsó nap infúzióra. Ott kellett hagyni néhány órára. Utána Zsebbel kettesben elmentünk egy nagyobb szupermarketbe vásárolni, és mire hazaértünk, az autóban elaludt. Nem akartam felébreszteni, jó idő volt, az autóra is rásütött még akkor a nap. Hagytam, hadd aludjon.

Majd’ egy órát aludt. Akkorra már minden bajom volt: fel szerettem volna menni a mosdóba, éhes voltam, ideges és nyugtalan a görke miatt. Nem én ébresztettem, mégis rosszul ébredt. Talán a cici hiánya volt a probléma, nem tudom, de a szája sarka már konyult is lefelé, ahogy kinyitotta a szemecskéit. Kiszálltam, és őt is kikötöttem. Ekkor már gondolhattam volna arra, hogy nem lesz egyszerű menet a bemenetel, hiszen nem akarta elengedni az ülése védőpajzsát, és csak mondta, hogy neem. De én tényleg nagyon bent akartam lenni a lakásunk falai között, ahol jóllakottan várhattam a telefonhívást, hogy mehessünk vissza az állatorvoshoz. A fiam viszont másképp gondolta: ő az autóban akart még maradni.

Az autó mellett nem tartotta meg magát, folyamatosan attól féltem, hogy a nagy elhagyásban beveri a fejét vagy az autó ajtajába, vagy a betonba. Az ajtót nem tudtam becsukni, mert a síró-ordító gyerek két kézzel kapaszkodott a karosszériába. Meguntam, hogy vagy a gyereket rántom el az ülésből, miközben megpróbálja kirúgni magát a kezemből, én meg hátra esem, vagy az ajtót csukom be, miközben Zseb feje folyamatosan útban van. Egyetlen egy megoldást találtam ki: hagytam, hadd vergődjön a földön, a kezeit lefogtam, míg becsaptam és távnyitóval bezártam az ajtót. Elengedés után rögvest felpattant, két kézzel belekapaszkodott a kilincsbe, és zokogva rángatni kezdte. A nagy erőlködéstől és lendülettől szinte végig a levegőben volt.

Ott álltam mellette, végig halk szavakkal könyörögtem neki, menjünk be. Már mindent kitaláltam, amivel elvonhattam volna a figyelmét. Az emeletes házunk ablakait mutogattam neki, ahol arany csillagokat aggattak ki karácsony alkalmával, de hiába. Semmi nem érdekelte, egyetlen egy cél lebegett a szeme előtt: visszaülni az autóba. Lehetséges, hogy egyszerűbb lett volna hagyni neki, de ahogy ő sem, én sem engedek az akaratomból. Kezeinél fogva – miközben azért imádkoztam, nehogy kirántsam a vállát – rángattam el az autótól a totál elhagyott kis testet, mert Zseb egyetlen egyre volt hajlandó: a földön fetrengve sírni.

Az egyik szomszéd, vagy a mellettünk lévő hostel egyik ideiglenes lakója is ekkor parkolt le mellénk, de mivel nem ismertük egymást, eszébe sem juthatott, hogy segítsen, ha már férfi létére nem is köszönt nekünk.

A legegyszerűbb az lett volna, ha felveszem az ölembe, és felviszem. Természetesen ez is eszembe jutott. Legkönnyebben a karikás kendővel ment volna, de esélytelen volt még a felkötés megkísérlése is… A gyerek együttműködést megtagadva feszítette volna meg magát, ráadásul a rajtunk lévő téli kabátok csúszósága is megnehezítette volna. Viszont a 12 kilós plusz kabátos Zsebet még hagyján felemeltem, de alig bírtam megtartani. Csúszott ki a kezemből, egyensúlyom folyamatosan megingott – így nem mertem, sőt nem is bírtam bevinni. Amíg a kocsit kellett megkerülnöm, simán ment, mert mint egy krumplis zsákot, a vállamra vettem, és végig kapaszkodva megközelítettem az udvari kapunkat. Az utolsó két-három métert nem tudtam csak megtenni. Muszáj voltam lerakni Zsebet, aki természetesen azon mód lefeküdt. Hiába állítottam fel, nem állt meg a lábán. Ott magasodtam felette, könyörögtem neki, de a fiam csak ordított. Hagyjam a földön? Húzzam be, mint egy lisztes zsákot? Vagy most mit csináljak vele? Felemelni már nem tudom, hogy bevigyem…

Bentről ekkor jött ki két ismerős. Mindketten megtermett férfiak voltak. Az idősebbik megállva mellettünk megkérdezte:

- Mi nem tetszik a fiatalúrnak?

- Nem akar bemenni. Az autóban akart volna maradni.

- Akkor ültesd vissza a kocsiba.

Ajánlotta fel, és ezzel el is köszönt. Beültek az autójukba, és elhajtottak, minket ott hagytak továbbra is a földön szenvedtünk.

Nagy nehezen húzva-vonva eljutottunk az ajtóig. Bemenve leülhettem vele egy padra. Magamhoz ölelve hagytam, hadd sírja ki magát, simogattam, és amikor egy kicsit csitult a hiszti, lehetőséget kaptam arra, hogy elmagyarázzam neki, miért nem maradhatott az autóban, miért akarok felmenni. Láttam a szemein, hogy megérti, és már jött is volna fel velem.

Még nagyobb szerencsénkre összefutottunk a hostel két takarítónőjével, akik ugyanolyan udvariasan érdeklődtek, mi volt a nagy sírás oka? Ahogy elmeséltem, fel is ajánlották, hogy az egyikük felviszi az első emeletre, ahol lakunk. Zseb ekkor már nem sírt, igaz, nem is mosolygott, de szófogadóan kapaszkodott a hölgy nyakába.

Végül az én akaratom nyert, ha mondhatom így, mert még fizikailag erősebb vagyok, de ha így haladunk, nem sokára én fogok meghajlani Zseb előtt. Vagy inkább okosan kompromisszumot kötünk.

Nálatok is előfordult hasonló földhöz verős hiszti?

 

4 megjegyzés :

  1. En hagytam Dorkat, had tombolja ki magat. Meg arrebb is alltam, hogy nem az en gyerekem... Sosem volt hosszabb 2-3 percnel egyik kitores sem es tisztaba kerult azzal a tennyel, hogy ezzel bizony nem er el semmit. SOHA!

    VálaszTörlés
  2. ... Volt olyan, hogy a jardaszegelybe csattogott a feje. En azt vettem eszre, hogy van ezeknek a gyerekeknek egy olyan radaruk, hogy csak annyira verik magukat foldhoz, hogy nagy baj ne legyen.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ma ismét rájött. Oké, fáradt és éhes volt egyszerre. KFC-ben le akartam ülni vele egy asztalhoz, amíg az apja vesz nekünk ebédet. Nem tetszett neki, hogy megfogtam, és nem hagytam elszaladni. Földhöz vágta magát, nem állt meg a lábán, ordított. Az egész étterem minket nézett... Ahogy sikerült az asztalhoz vonszolnom (a végén sikerült felemelnem, ott úgy tekergett, mint egy kígyó), és beültettem az ölemben, rögvest megnyugodott... De az összes ott ebédelő kisgyerek sírni kezdett körülöttünk... Remélem, hamar rá jön, hogy ezzel nálam sem ér el semmit sem...

      Törlés
    2. Nálunk most kezdődik....remélem, hamar hozzászokom, és kezelem a helyzeteket, mer egyelőre nehezen bírom.

      Törlés

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...