18 nap van
hátra a császárig. Mostanság mással nem is fogom kezdeni, hiszen a
visszaszámlálás megindult, rohamosan fogynak el előlünk a napok. A telefonom
kismama applikációja a hétre a következőt írta: „ideje lassítani”. Lehet benne
valami, mert két (és fél) hét múlva már ketten leszünk. Amit persze el sem
tudok még képzelni. Van egy gombóc a hasamban, ami mozog. Néha rugdos, néha
felmegy tőle a savam, néha ficánkol, néha megfoghatom a hasfalamon keresztül a
lábát, de még mindig csak egy gombóc… Nem gyerek, nem a fiam, semmim se még.
Mondom ezt az utolsó hónapban! Ne értsetek félre, imádom Zsebikémet! Amikor
4D-s ultrahangon láttam, majd’ elbőgtem magam, olyan gyönyörűségnek tartottam.
Meg vagyok győződve, hogy az én számat és az apja orrát örökölte! Már most! Persze
várom, hogy a kezemben tarthassam, de a várakozás nem egyenlő az elképzeléssel.
Mert fogalmam sincs, hogy milyen lesz. Főleg, hogy altatnak a császárkor.
Elalszom, felébredek és ott lesz mellettem egy visító kisbaba. Az én fiam! Róla
most már nekem kell gondoskodnom. Én vagyok érte a felelős. Egy vadidegenért,
mert abban a pillanatban nem hiszem, hogy felfogom, hogy ő volt a szívem alatt,
ő hullámzott a hasamban, ő szabta meg a vécézési ritmusom. Most először merült
fel bennem, hogy szeretném, ha felvennék videóra a szülést. Eddig nem érdekelt,
eddig úgy voltam vele, hogy úgyis átélem, nem akarom én ezt máskor is végignézni,
de amióta felhozták az altatást, igenis látni akarom, ahogy azt a csöppséget
kiemelik belőlem. Hogy ő az, hogy legalább így átélhessem a dolgokat. Persze, úgysem
fog senki felvenni, anyum még hülyének is fog tartani miatta… Mr. Férfi meg
szerintem inkább elfordul addig, amíg csupa vér a gyermek. Én meg ájult
állapotban nem leszek képes senkit sem rábeszélni, hogy tessék már mégis csak…
És ott leszek egy hófehér, kórházi ágyon egy pöttöm babával. Mindenki előbb
fogja látni, babusgatni, mint én… Ez azért szemétség!
Szóval itt
lenne az ideje a lassításnak. Ehhez képest úgy érzem, most kezdenek csak
felgyorsulni a napjaim – és vicces, nem vicces, ennek semmi köze még a
szüléshez! Tegnap reggel lehetőséget kaptam, hogy levizsgázzak egy olyanból,
amit már évek óta szeretnék, amire évek óta szükségem lenne. Este jelentkeztem
is rá, június 3-13. között kapok valamikor egy időpontot. Amire készülni
kellene még a szülés előtt. Azaz lenne rá összesen másfél hetem. Nem kevés, de
nem is sok… Főleg, hogy nem tudom, mennyire kell elmélyülni a témában. Gondolom
nagyon!
Emellett
tegnap megkerestek a cégtől is. Most ugyan táppénzen vagyok, de felajánlották,
hogy itthonról legyek „social media” munkatárs. Nem lenne nagy feladat, 4
órában kellene a gépnél ülnöm és itt-ott reklámoznom a céget. Ha jól
értelmeztem. Valamilyen szinten előléptetésnek is felfoghatnám, mert nem lenne
úgy felettesem, aki elbírálná a tetteimet, ahogy eddig csinálta a főnök. Amitől
viszont meg is rémültem. Mert nem a felelősséggel van a bajom, hanem azzal,
hogy a cégnél minden apró mozdulatomat ellenőrizték, átszabták. Semmi sem
felelt meg nekik, amit magamtól csináltam. És most arra „köteleznének”, hogy
felügyelet nélkül teljesítsek úgy, ahogy ők szeretnék. Ne nagy dolgokra
gondoljatok, csak olyanokra, hogy egy reklámszöveghez mondjuk az én stílusom
túlságosan leíró, vagy esztétikailag nem mindig érzem úgy az arányokat, ahogy
szeretnék, vagy nekem sosem az a kép tetszik, ami a többieknek…
Persze, azért elvállalom, mert ha nem
tenném, akkor ki tudja, visszamehetnék-e később dolgozni. Viszont nagyon át
kell gondolnom, hogy anyagilag hogyan járnék jól. Mert már csak 18 nap, és még
semmit sem tisztáztam le se a céggel, se az állam bácsival… Próbáltam én, de
mindenhol mást mondtak a Gyesre, a rehabilitációs ellátásra (ami miatt még vissza
sem hívtak felülvizsgálatra, pedig azon is úgy túl lennék…), a családi
pótlékra, a fizura…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése