Hasfájós kisbaba voltam, utána folytonos szorulással küszködtem.
Emlékszem, még általánosba jártam, amikor nagyon, de nagyon fájt a hasam. Még nagypapi vitt el a gyerekorvoshoz. Egy kedves nő volt, mindig megengedte, hogy a fertőző betegeknek kialakított váróban ücsörögjek, ahol szinte sosem voltak páciensek, és így nem kaptam el semmit a valóban beteg gyerekektől, na meg előbb be is hívtak.
Ott ültem a fehér forgós műbőr széken nagyra nőtt szemekkel. Milyen a székletem? Normális, kemény… Igen ám, de mivel a kakilás abban az időben nálam nem volt mindennapi dolog, így a doktornő további vizsgálat nélkül megállapította, hogy biztos megint szorulásom van, azért görcsölök, és hashajtót írt fel, amit jó kislány módjára nyeltem, mint kacsa a nokedlit. Sőt papi még paradicsomlevet is adott, ami ugye meghajt. Hát sikeresen! A végére a tévészobánk (emeleti hatalmas előszoba) szőnyegén fetrengtem a fájdalomtól, mert már sehogy se volt jó. Ha felhúztam a lábam, ha kinyújtottam, ugyanúgy égett, de gyermeki fejjel még nem jöttem rá, hogy másképp fáj, mint ahogy szokott.
Életem első ultrahangjára küldtek – tetszett, már akkor kismamának képzeltem magam (eme kósza ötlet utána gyorsan a süllyesztőbe került), majd jött a gyomorröntgen a liszt ízű kásával. Itt már megállapították, hogy valóban semmi gond a székletemmel, 3 ujjnyival több a savam. Miért pont 3 ujjnyival? Nem jöttem rá, de azóta tudom, hogy a gyomorsavamra mindig figyeljek oda (most a terhesség alatt is több).
Tavaly megint kórházba kerültem a hasammal. Egy januári szombat reggel – lángosos péntek este után – szörnyű fájdalommal ébredtem a jobb oldalamon. Fehérebb voltam a krétánál, a körmömet a tenyerembe vájtam a fájdalomtól, remegtem. Ez ügyelet!
Lett volna, ha nem szüntetik meg a városi kórházat. Így a fogorvosi rendelőbe kellett mennünk, ahol az ügyeletes orvos nem nagy készséggel megnyomkodott, majd egy „nem hiszem, hogy vakbél, de azért nem zárhatjuk ki” mondattal a félórányira lévő megyei kórházba küldött. Még gondolkodtunk rajta, hogy mi legyen, végül már a sírás határán állva indulásra bírtam a többieket is.
A kórház lepusztult, de videózni, fényképezni természetesen nem volt szabad. Pedig azt a körülményt, ami ott volt, mindenkinek látnia kellene! Egy hosszú folyosó volt a váróterem, ahol hideg volt, a betegágyon fekvő idős embereket be sem takarták, csak odatolták a fal mellé. Szék a fele betegnek nem jutott, falnak támaszkodva a mocsokban álltunk arra várva, hogy egy vén (70 és a halál között), kövér nőgyógyász behívjon minket (persze kísérő nélkül, még akkor is, ha két kézzel kapaszkodsz a támogatódba).
Ha azt kérdezik tőletek, hogy mit szed, akkor a fogamzásgátlót szépen felejtsétek el! Különben félórán át hallgathatjátok, hogy milyen szart szedtek/használtok, mert a legjobb és a legolcsóbb a spirál! Amikor megpróbáljátok megállítani a szidalmazást, és a fájó hasatokra fordítani a figyelmét, nagy nehezen feláll a padjáról és köszvényes lábbal odavánszorog hozzátok, hogy végignyomkodja a hasad. Ultrahangra ne is számítsatok! Vérvétel az jöhet, azt nem neki kell megcsinálnia.
Az eredményt a folyosón kellett megvárnom, ami úgy 40-50 percre jött csak meg. Az a sík hülye asszisztens (akinek éppen a spirál fantasztikusságát ecsetelte, ahelyett, hogy engem vizsgált volna az a kib… orvos) kijön a vizsgálóból, átadja a vérvétel eredményét, majd „ha legközelebb is fáj, jöjjön vissza” megjegyzéssel elküld. Legközelebb? AZÓTA IS FÁJ! „Ja, akkor várjon!” Visszamászott, majd behívtak ismét egy Nospa injekcióra, amit természetesen nem a dokinak kellett csinálnia (ő csak gyomormosással foglalkozott, csak ahhoz értett).
Szerintetek ebből rájöttem, hogy miért fáj a hasam? Persze, hogy nem. Márciusig, amikor már összeestem a fájdalomtól. Szerencsére akkor már Budapesten voltam, és a belgyógyász ismerősünk vizsgált meg. Vakbélgyulladásra gondolt, azonnali műtét, mert a végén még perforálódhat. A reggel 7 órai diagnózis után éjjel 11-kor műtöttek meg. Végül kiderült, hogy nem „vakbelem” volt, hanem valami bakteriális fertőzés – lappangott bennem január óta! 5 napi antibiotikummal helyrehoztak, azért a féregnyúlványtól megszabadítottak, ha már felvágtak J
Most is ugyanígy fáj a hasam már egy hete. Anyum szerint túlaggódom magam, csak elkaptam valami fertőzést, a babának nincs semmi baja. Én is gondoltam erre, de azért félek. Ki ne félne a helyemben?
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése