Az elmúlt egy évben egyszer sem álmodtam a babavárásról. Nem láttam magam nagy pocakkal, de nem is láttam magam anyaként. Mostanáig, amit viszont szívesen elfelejtettem volna… Igazság szerint nem emlékszem szinte semmire, azt sem tudom, hogy sikerült-e vagy sem, csak egyetlen egy mondat maradt meg, amit anyum mondott:
- Nem akartam elmondani… Az orvosok nem sok esélyt adtak, hogy nálad megmarad a baba.
Nem kellett kimondani (vagy kimondta, csak nem emlékszem?), tudtam mire gondol: a mozgássérültségemre.
A valóságban ez senkiben sem merült fel, az inkább, hogy ki tudom-e hordani, a szülést mennyire bírja a csípőm, és az én félelmeim a gyerek felemelés…
*
Nem tudom, hogy átléphetem-e a valóság határát, vagy még mindig az álomban lebegek. Fogalmam sincs, mit kellene éreznem, de én csak a félelmet érzem. Félek, hogy a teszt hazudott, félek, hogyha nem hazudott, nem ágyazódott be, vagy nem marad meg. Ezt a félelmet csak erősíti a hasam, melyről már nem tudom eldönteni, hogy pontosan hol mit érzek; illetve a folyás, mely mindig a menstruációt idézi fel bennem. Ezt kivéve semmi jele nincs annak, hogy hamarosan megjönne.
Most nagyon bánom, hogy nem hoztam magammal egy újabb tesztet (csak a pozitívet, melyet a pénztárcámban tárolok). Persze, nem biztos, hogy lenne bátorságom megcsinálni.
Most ahhoz sincs bátorságom, hogy szerdán meglátogassam az orvosom. Félek, hogy kinevet, félek, hogy nem nyugtat meg, hogy hülyének vesz az aggódásom miatt.
Tegnap majd’ elaludtam, amit anyum a terhességnek titulált. A barátnőm a folyásomat is ezzel magyarázza. A múltkor irritáltak az illatok, most semmi. Lehet, hogy azért, mert akkor egy héttel később járhattam, mikor megtudtam… Hányingerem sincs, vagyis egy kis émelygés… A mellem hol érzékeny, hol nem, de inkább nem.
Tudom, hogy mindenkinek más, de azért jó lenne, nem?
4. hét 2. nap
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése