Az egész ott kezdődött, hogy beleszerettem Brad Pittbe, a csődörbe.
Gyönyörű szép, 6 éves boer (ha a fajtában tévedek, elnézést, de tuti biztos, hogy „b” betűs, és a boerhez hasonló).
Imádja a répát, teljes mértékben egoista, de mellette meg olyan, mint egy kezes bárány. Nyugodt természete miatt tökéletes gyerekeknek – így nekem is.
Mivel utoljára tavaly ültem lovon, akkor is csak futószáron, ennek következtében most sem akartak először egyedül elengedni. Szerencsémre a családommal voltam, így könnyen rá lehetett beszélni az oktatót, hogy legalább a karámon belül hadd lovagoljak egyes-egyedül… Jó-jó, de csak lépésben… Hümm, azt is élvezem, de azért ha már ügethet az ember lánya… Így másnap már nem lehetett lebeszélni róla. Igen ám, de én a sarkamat nem tudom lenyomni, így a lábammal sem tudom elindítani a lovakat. Kellett valami segédeszköz: fűzfa pálca. Persze, a lovat nem szeretem bántani, így az elején meggyűlt vele a bajom, mert az ütéseimet meg sem érezte. Lassan rájöttem, mire hallgat, mennyire kell megütni ahhoz, hogy végre valahára rábírjam a gyorsabb lépésre.
Ha már Brad Pitt tőlem száz kilométerre van, kerestem egy közeli lovardát. Azt választottam, ahol gyerekként is lovagoltam, meg tavaly is ki-kimerészkedtem. Az állandó tanító célzatú figyelmeztetés a helyes lovaglásról, a futószár el nem hagyása... Mind-mind elvette a kedvem, hiszen nem jó olyat csinálni, amiben minden mozdulatod helytelen. Így ezt vártam most is, hogy egyszeri alkalom után majd ismételten lemondok róla.
Nem így történt. A hibáim ellenére is élveztem, így mentem a következő héten is. Szerencsémre egy fiatal lányt kaptam ki oktatónak, aki néha tanácsolt, de elfogadta, ha valami nem úgy ment, ahogy kellett volna, el is engedett a karámban, hadd kószáljak idestova.
Tegnap nagy örömmel mentem ismételten. El is engedtek egyedül, viszont most már a felszállásnál bénáztam. Képtelen voltam felszállni - még segítséggel is - a lóra. Közben két kislány nézett, és röhögött. Végre valahára elindultam, de messziről csak azt hallgathattam, hogy a lovarda tulajdonosa folyamatosan azt ecseteli a lányoknak, hogy miket rontok el, mit hogyan nem szabad. Ügetnem nem sikerült egyedül, mert képtelen voltam rábírni a lovat, miközben "használd a csizmádat, használd a csizmádat" felkiáltások kísérték a próbálkozásom. Nem és nem ment, sajnálom!
Nyújtsam ki a lábam, majd lendítsem hátra. Egyszer meg tudom csinálni, de olyan gyorsan és sokszor, mint kellene már nem. Bemerevedik a testem ilyenkor, pedig a lovon lazítani, próbálj meg lazítani...
Leszállva az összes porcikám fájt, Mr. Férfinek kellett megmasszíroznia a bokám, hogy elbírjak aludni...
Persze, ezek után kedvemet veszítettem, de valahogy most nem adom fel, megyek ma is. Hátha ez a fajta mozgás segít kihordani egy kisbabát...
P.S. A statisztikát figyelve a martina-macika.blogspot.hu oldalról több látogatóm is érkezik. A blogot csak meghívott felhasználók olvashatják. Érdeklődöm, hogy én is kaphatnék egy meghívót? Mert szívesen olvasnám én is J
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése