Egyszer egy hétpettyes katicabogárka...

Ahhoz, hogy Zseb mamija lehessek, el kellett érnem néhány dolgot az életben, ahhoz, hogy elérhessem, sok mindenben fejlődnöm kellett, de leginkább önállónak lenni, ahhoz, hogy önálló lehessek, meg kellett tanulnom járni, ahhoz, hogy kapaszkodás nélkül járhassak, a Pető Intézet kellett…

Amikor leültem, és azt gondoltam, a mai témám az Intézet lesz, és az a 10 év, ami alatt hol napi szinten, hol havonta, de a Pető az életem része volt, könnyű dolgom lesz, hiszen annyi, de annyi emléket idéz fel bennem, amit boldogan leírhatok. Mégsem tudok, mit írni, mert az emlékfoszlányok nem mindig olyan szépek, mint amilyennek kellene lennie, mégis boldogan gondolok rájuk.

Négyévesen kerültem a bentlakásos korai fejlesztő központban. Addig heti kétszer jártunk anyummal a mama-baba csoportba, de az kevésnek bizonyult. Azt tanácsolták, hogy bentlakásos legyek. Szerencsénkre anyum megismerkedett egy svájci és öt angol családdal, akik felajánlották, hogy lakjunk velük egy bérelt házban. Valahogy a lakásban töltött pillanatokról több emlékem maradt, mint az intézetben töltött órákról. Emlékszem a nappalira, a teraszra, a házhoz tartozó kutyusra. Még menni nem tudtunk, csak másztunk. Kis színes műanyag babákkal játszottam. Sarok kád volt a fürdőszobában, az alsó szinten lévő szoba volt a miénk, az emeleten laktak a többiek. Volt egy rózsaszín keretes, kerek festményünk a szobában. Reggelire az angol csajok Cornflakest adtak, amit még akkor nem lehetett nálunk kapni, a teát tejjel itták, és imádtam a zabpelyhüket. Azóta is azt az ízt keresem…

Viszont arra nem emlékszem, hogy ebben az időben milyen volt a Petőbe járni. A későbbi autókázásokra igen, az érzésre, amit akkor éreztem, amikor megláttam az utolsó kanyart, ami elrejti az épületet. Nem szerettem ottmaradni. Ekkor lettem igazán hisztis, mindig sírtam megérkezéskor. Ez valahogy később is megmaradt, még 13 éves koromban is könnyes szemmel mentem be az utógondozóba. Amint beléptem, és az ajtó becsukódott utánam, már semmi bajom sem volt, de átlépni a küszöböt különösen nagy félelemmel töltött el. Valahogy attól féltem, hogy anyum nem jön értem. Az eszem tudta, hogy még késni sem fog, mert kint ül csak az autóban, és olvas, de a szívem remegett attól, hogy mindenki elmegy, én meg ott ragadok egyedül.

A bentlakásos tornákra nem emlékszem. Csak olyanok maradtak meg bennem, mint amikor katicabogárnak öltöztem farsangkor. Szupi jelmez volt, azóta sem volt olyan profi álruhám. Volt Mikulás-partink is, kis mikuláscsomagokkal. Gyümölcs és kis csoki volt benne, ha jól emlékszem.

Egy két helyiséges csoportszobában voltunk. Délután, mint az oviban alvás volt. Az első szobában állították fel a priccseket, egy durva szövésű pléddel terítették le, és azokon kellett aludnunk. A fiúval, akivel együtt laktunk, egymással szemben feküdtünk, és rengeteget trécseltünk, egyikünk sem akart aludni. Rosszalkodtunk, szabályt szegtünk. A többieket sem hagytuk aludni, olyanok voltunk, mint egy normál ovis csoport. A végén a konduktorok nem tudtak mást tenni, a hosszú folyosószerű, elsötétedett terem két-két végében fektettek le minket. Ilyenkor mindig a folyosó végén lévő ajtót néztem, és vártam, hogy anyum glóriaként övező fényben megjelenjen, és pattanhassak fel, de csak szép csendben, nehogy felébresszem a többieket. Ilyenkor sem hazamentünk, hanem máshová tornászni, úszni, mégis anyum megjelenése mindig boldogsággal töltött el. Igaz, most utólag anyumtól rákérdezve, más választása nem is volt, hogy elvigyen, mert végigsírtam az alvást, és zavartam a többieket.

Abban a másfél évben, amikor mindennap odajártam, a főépületben voltunk. Egy folyosón lehetett átjutni a melléképületbe. Szerettem azt a folyosót. Mára már átépítették, most ott van a könyvtár. Nem volt olyan sok ember arra, mint a főbejáratnál. Mindig örültem, amikor arra kellett sétálnunk. Már nem tudom, mit éreztem, amikor lépcsőzni vittek minket. Általában délutáni program volt, hogy felcsatoltuk a kis műanyag csizmánkat, a bőrszíjakkal, és neki vágtunk a hegynek. Tényleg olyan volt, mintha hegyet másztunk volna. Sorban, mint a kiskacsák, egy, esetleg két kézzel kapaszkodtunk a speciális korlátba, és a kis tappancsokat követtük, ahol voltak.

Az Intézetnek nagy parkja van. Az egyik része az épület földszintjéről lehet megközelíteni, a büfével szemben. Bizony, van egy büfé is, a főbejárattól pont odaér be az ember. Előtte néhány asztal, kényelmes székek, amikről nekem mindig a reptéri várók jutnak eszembe. Még könyveket is árultak a várakozó szülőknek. Viszont az épülettől távolabb, jó hátul, volt egy fa játszótér. Kedvenc helyem volt. Fárasztó volt oda kisétálni, végigmenni a folyosón, lelépcsőzni, majd kint kigyalogolni. Arról, hogy miket játszottunk odakint, csak emlékfoszlányok vannak. A faasztalról, a hintáról, a csúszdáról.

Játszottunk is, és sokat énekeltünk. Az ének fontos volt a feladatok ritmusra való megcsinálásához. A zene javítja az egyensúlyérzékünket is. Só gyurmáztunk, gesztenyét szurkáltunk, melyek a kézügyességet fejlesztették. Székes játékot is játszottunk. Fogalmam sincs, hogyan hívják, amikor körbe-körbe keringünk a székek között a tapsra várva, ami után le kell ülni, de egy székkel kevesebb van. Aki nem tud leülni, kiesik. Képzeljétek el a piciket, akik kapaszkodás nélkül imbolyognak, háromlábú bottal csoszognak, és vidáman, kacagva köröznek a fokos székek körül!

Később átkerültem a „felnőtt” részlegbe, amit inkább úgy neveznék, hogy rehabilitáló. Az itteni dolgok már jobban élnek bennem. Főleg az utolsó évek. Először hetente kétszer jártam, majd egyszer, kéthetente és végül havonta. A kéthetente lévő foglalkozások maradtak meg leginkább bennem, hiszen akkor már általános iskolás voltam.

A feladatoknak meg volt a pontos menetük. Fekvő feladatokkal kezdtünk reggel 9-kor. Utána jött a bordásfalazás, és a várva várt félórás szünet, a tízórai. Fogtuk a büfében vásárolt sonkás szendvicset, és egy priccsre terített plexilapon megettük. A délutáni foglalkozás jobb volt, bár számomra unalmasabb. Először ülve a kezünket erőltettük, ezzel nekem nem volt gondom, így annyira nem is szerettem, majd a járást gyakoroltuk különböző nehézségekkel. Létrafokok között kellett lépkednünk, padokon egyensúlyoztunk – ezek sosem mentek kapaszkodás nélkül, azóta se.

Már a „kisépületbe” jártam, már nagy voltam, sőt mi több, néha már felnőttnek éreztem magam, akkor sem tudtam úgy átlépni a küszöböt, hogy ne sírjak. Belső feszültséggel érkeztem, megvettük a sonkás szendvicset, majd egy folyosón átöltöztem, hogy aztán elbúcsúzzak anyumtól, aki fél 1-re jött értem. Sírva mentem be, pedig pontosan tudtam, mi vár bent. Két nagyobb, durva, kissé piszkos padlószőnyeg, amire le kellett feküdnöm. A konduktorok imádnivalók voltak. Mindig csodálkoztak, hogy miért sírok, amit magam sem tudtam megmondani. Sőt most is csak elképzelésem van róla, de nem vagyok benne százszázalékosan biztos. Valami frusztrált abban, hogy anyum nincs ott. Emiatt nem mentem gimiben sem osztálykirándulásra a szüleim nélkül, emiatt érzem majd’ 30 évesen, a világom összedőlni készül, hogy anyum újra férjhez megy. Hiába vagyok önálló, hiába van egy kisfiam, a kötődésem a szüleimhez még mindig ugyanolyan erős, mint egy gyereké.

Hiába jelentett leginkább egyet a sírással a Pető Intézet, boldog vagyok, hogy odajárhattam. Valahol az is boldogsággal tölt el, hogy nem voltam bentlakásos, nem ott volt az óvodám, az iskolám, de ezt is csak az Intézetnek köszönhetem, mert 5 évesen megtanítottak járni, és megmutatták, milyen érzés önállónak lenni. Valami miatt nem szerettem odamenni, de az a kedvesség, amit a konduktoroktól kaptam felülmúlhatatlan, az a szeretet, ahogy bánnak a gyerekekkel, az a nyugalom, türelem, ahogy hozzáállnak a dolgokhoz, valami csodálatos.

Most, ez a mizéria az Intézet sorsa felől juttatta eszembe a dolgokat. Én nagyon remélem, hogy sokáig fennállhat még az Intézet, hiszen örök hálám a Pető Intézetnek, és a dolgozóinak!