Ultrahangon

Nem a poszthoz kapcsolódik, de itt olyan édes

Az ultrahangos beutaló időpontja most péntekre szólt. Mr. Férfi dolgozott, így apum kísért el Zsebivel.

A Heim Pál Kórháznak két bejárata van. Az egyik a sürgősségi, a másik a rendelőintézet, de maga az épület ugyanaz, sőt a szinteken át is lehet menni az egyikből a másikba. Legelőször a rendelőintézet bejáratánál próbálkoztam, de akkor átküldtek a sürgősségiéhez, a sebészetre. Akkor annyit mondtak, hogy az ultrahang majd a második emeleten lesz. Nem gondoltam bele az épület elrendezésébe, így hiába parkoltunk a rendelőintézet előtt, átmásztunk a sürgősségire, ahonnan viszont visszaküldtek a másikhoz. Ott már lifttel felmehettünk a második emeletre.*

Az átjáró ajtaján ott virít a röntgen, CT, ultrahang kiírás, de ahogy végigsétáltunk az állatfotókkal kiplakátolt, színes falú folyosón, sehol se találtuk a megfelelő ajtót. Apum kétszer is végignézte az ajtókra kiírt táblákat, én Zsebbel inkább leültem az egyik orvosi szoba elé. Délután 4 óra volt már, azt gondoltam, miénk az utolsó időpont, de rajtunk kívül még mások is várakoztak a székeken. Hozzám legközelebb egy javában nagymama korabelű hölgy ült. Sőt! Az én nagymamám is lehetett volna, és mivel már generációt léptem Zseb megszületésével, talán már a néninek dédunokája is van. Megsajdult érte a szívem, hiszen egy gyermekkórházban várakozott egyedül, valószínűleg a kicsike unokájáért aggódhatott. (később kiderült, hogy inkább ő jött valami vizsgálatra…)

Jó helyre ültem le, mert nem sokára a szobából valóban kijött egy itt dolgozó nő. Jobban mondva, csak onnan sejtem, hogy a kórházhoz tartozott, mert az imént becsukott ajtó kulcsát szorongatta. A ruházata inkább megfelelt egy bevásárlóközpontba – bár lehet, hogy éppen oda igyekezett. Mielőtt elhaladhatott volna mellettem, megkérdeztem az ultrahang helyét. Kiderült, hogy szépen eljöttünk mellette – a másik oldalt néztem csak -, előtte már egy pár várakozott a csecsemőjükkel. A néni felajánlotta a segítségét Zseb odacipelésében, de apum addigra visszaért (még mindig az ultrahangot kereste), és végre helyet foglalhattunk a megfelelő helyen.

Szóba elegyedtem a másik párral, akik szintúgy az ultrahangra vártak, mert a kislányuknak – aki úgy egy hónapos lehetett maximum, még nagyon kicsike volt – bevérzett a gyomra a tápszertől. Nem mertem tovább faggatózni, mert én totálisan az anyatej híve vagyok, tápszer ilyen picinek, brrr. A másik okom pedig az volt, hogy az apuka, miután tisztáztuk Zseb fiúvoltát, rögvest a gyerekek esküvőjével (azaz lagzijával) jött elő. Ez most háromszor is fájt: 1) apum nem olyan régen tudta meg, hogy anyum újra férjhez megy, 2) Mr. Férfi nem kéri meg a kezem, ezt most már százszázalékosan is kijelentette, 3) az 5 hónapos fiammal kapcsolatban még hadd ne gondolkodjam a házasságon!

Azt nem tudtam meg, mi lett a kislány eredménye, mert a következők mi voltunk. Rájöttem, mantráznom kell Mr. Férfi vezetéknevét, mert hiába szólították Zsebet, először nem fogtam fel, hogy minket hívnak. Elfelejtettem textil pelust vinni Zseb alá, így szegénykémet csak egy papírtörlőre fektethettem. Meztelenre kellett levetkőztetni, csak a pelenka és a zokni maradhatott rajta. A vetkőzésnél kicsit méltatlankodott, de a vizsgálatot nagyon jól viselte: ki szerette volna szedni az ultrahangfejet a doktornő kezéből, és ugyan nem mosolygott, de érdeklődőn tekintgetett, még a monitort is megnézte. A középkorú ultrahangos odáig volt érte. Gondolom, minden kisbabát így dicsér, mindegyiknek ugyanazt mondja, de az anyai szívemnek nagyon jól esett, hogy gyönyörű fiúnak tartotta, akit még a (huszonéves) lányainak is szívesen hazavitt volna hadd babázzanak.

Az ultrahang is megerősítette a sebész véleményét, hogy nincs belső szervi elváltozás, csak az egyik porc nagyobb a többinél, és az ultrahang szerint is ez csak alkati kérdés. Valahol megnyugodtam, de azért továbbra is ott van a kérdés: miért is?

*Örültem, hogy majd kifelé nem kell annyit gyalogolni. Tévedtem, mert addigra a bejáratot bezárták, és csak a „hátsón” mehettünk ki, ami a sürgősségin át vezetett.