Téli veszély

„Keresem az utam”, azaz a helyem… hová és hogyan ülhetnék le.

Mindig is óvakodtam a téltől, mert ugyan gyönyörű a kandallóban pattogó tűz, a jégrózsás ablak mögött a havas táj, viszont kilépve csupa veszéllyel fenyeget. Első, amivel ilyenkor szembe kerülök, hogy hideg van. Nem elég, hogy magamra rángatok ezer meg ezer holmit, mégis a hideg a csontomig hatol, amitől az egész testem megmerevedik. A könnyű léptek ólomnehézzé válnak, az összes idegszálamat arra a lábamra kell összpontosítanom, amelyiket emelni szeretném. A kezeim üveggé változnak, és bármihez hozzáfagynak, a szám lilás lesz, hiába védem vastag sállal. Nincs olyan bundás csizma, mely a jégen ne siklana. A járdák pedig már a latyakos időben is csúsznak, én pedig nem tudok egyenesben maradni. Olyan, mint mikor gyerekkoromban görkorcsolyázni próbáltam, mert a barátaim, sőt anyum is azzal közlekedett. Felvenni, megállni megtudtam benne, de már egy pillanatra sem engedhettem el a korlátot, a szék karfáját, a kerítést, amelybe addig is kapaszkodtam. Ilyen érzés, amikor télen az utcára kell kilépnem. Egyedül nem megy.

Éppen emiatt örült az egész család, hogy a nődoki kiírt táppénzre. Hiába jó most az idő, mondták akkor, január van, és még februárban is jöhetnek vérfagyasztó fagyok. Jöttek is, bár Budapestre kevésbé, mint a hegyekbe, ahol gyakran töltjük a hétvégéket, és ahová most a lányokat „száműztük”, mert az új lakás még dobozokban, és nem biztonságos nekik. Megérkezve első utunk hozzájuk vezetett, külön nekik szánt lazacos pasztát vittünk, melyet imádnak. Teljesen megbolondultak értünk, nem lehetett lelőni egyiket sem. Az idősebb emellett folyamatosan az ajtóban állt, hogy végre mehessen sétálni, amire oly’ hosszú ideje várt – talán két napja volt utoljára kint. Apum „megszánta”, fogta a csipogóját, amire mindig (tényleg mindig) visszajön, és kiengedte.

A ház pincéjében laknak a kutyák. Külön melegített helyiséget kaptak, kutyaajtóval, melyen bármikor ki-bemászkálhatnak. Természetesen Régi is megtalálta az ajtót, és már bent is volt a pincében. Apum belépett utána, de biztonságosnak érezte a helyzetet, csak várt, nem kereste. Várt és várt, de a lánykánk csak nem jelentkezett, sőt semmi motoszkálást sem hallatott. A csipogóra meg nem jött. Szaladt apum Mr. Férfinek szólni, hogy segítsen neki. Nekem nem, mert nem akarta, hogy idegeskedjek, mert eltűnt a kedvenckém. Nem kellett mondania, tudtam, hogy ha Mr. Férfire van szüksége, csak baj történhetett.

Felöltöztem, majd „rohantam” én is utánuk. Két lépcsőn át lehet lejutni a pincéhez. Az elsőt tető védi, míg a másodikat csak egy beton fal a huzattól – eső verheti, hó takarhatja.  Az első után nem figyeltem, hogy a második lépcső a lesöprés után is csúszhat, mert a tetőről leeső víz ráfagyhat a szélére. Főleg, ha van is rajta mondjuk egy falevél…

Léptem, és csúsztam. Persze, mivel a lépcsőn nincs olyan, hogy kapaszkodás nélkül menjek le, így most is fogódzkodtam a falba. Még szerencse, mert így megúsztam két lépcsőfok leesésével és egy fenékre üléssel. Első gondolatom az volt, hogy a hasam teljes mértékben megúszta a balesetet, Zsebi Baba jól van! A második az, hogy bekönnyezett a fájdalomtól a szemem, mert a farkcsontomat a lehető legerősebben vágtam neki a lépcsőfok éles szélének. A fiúk rögvest hozzám ugrottak, hogy miért mentem le, de a lányom még nem volt meg (Mr. Férfi az udvaron egy farakás mögött találta meg, a csipogójára előbukkanva), így csak annyit mondtam, hogy „tökéletesen jól vagyok, keressétek tovább.”  Felállni csak kínkeservesen sikerült, mert minden egyes mozdulattól szikrákat láttam. Piszkosul fájt – fáj azóta.

Ráadásul az esés után nem pihenhettem le, hanem még be kellett vezetnem a városba. Alig bírtam beszállni az autóba, vezetés közben a légzésemet tartottam vissza, nehogy felsikítsak, mert az ülés pont a beütött csontrészemet nyomta. Menni meg úgy mentem, mint aki berosált: két kézzel kapaszkodtam Mr. Férfibe, és közben pislogtam vissza a fájdalom könnyeit.

Hazajövet sehogy se találtam meg a kényelmes pihenési lehetőséget. Leülni nem ment, pedig a cipőből csak úgy tudok kibújni. Oldalt feküdni sem a legkényelmesebb, folyamatosan érzem a fájdalmat a fenekemben. Legjobb lenne hason, de azt Zsebi Baba miatt nem lehet, aki azt sem díjazza, ha sokáig állok egy helyben.  Szóval esetleg tudtok valami jó megoldást, hogyan lehetne kényelmesebbé tenni az ülést/fekvést egy fájós fenekű, nagy hasú kismamának?