Vehemencia

Két dologban vagyok mindig vehemens: az állatvédelemben és az orvosokhoz való hozzáállásban. Audrey blogján kialakult egy kisebb vita az orvosokról, ahol nem tudtam megállni szó nélkül a véleményem. Nem akartam az ottani doktorokkal személyeskedni, próbáltam anélkül leírni a tapasztalataimat, de nem sikerült. Mindenki magára vette, bár ehhez csak azt tudom mondani, hogy akinek nem inge… Persze, én se tudtam csendben maradni, mert az inget anno a beteg oldaláról én is hordtam.

Ami levágta náluk a biztosítékot, hogy én soha életemben nem szerettem az orvosokat, mert nem tartom nagyra őket. Ők is csak emberek, semmivel sem jobbak nálam, vagy bárki másnál, és elvileg csak az általuk választott foglalkozásukat űzik, ha beteget látnak el, és letették a hippokratészi esküt, melyben azt mondták, hogy „minden házba a beteg javára lépek be”. Valószínűleg ezt rosszul értelmezem, mert én elvárom, hogy az orvosnak a beteg legyen az első, és például ne úgy, mint House-nak a betegség, vagy néhány valós doktornak a kereset.

Mi váltotta ki nálam ezt az „utálatot”? Sok-sok olyan eset, amikor nekem vagy a szeretteimnek kellett orvosokra bízni az egészségét / életét.

Az én életemet rögvest az első pillanatok előtt egy életre elrontották a szülésznők és a szülészorvos. Persze, anyumat is hibáztathatnám, aki tudatlan volt és hallgatott az ott dolgozó nőkre, akik azt mondták neki, hogy nyugodtan maradjon, nem fájhat az még annyira, még órák vannak a szülésig – és ezzel leléptek, meg sem várták a váltásukat, mert lejárt a munkaidejük. Ehelyett 20 perc múlva már megszülettem. Ráadásul a Pató Pál hozzáállásuk miatt még az alvó orvosnak sem szóltak, aki már azután érkezett, hogy elmúltak a tolófájások. A két tenyerével nyomott ki anyum hasából, mert hiába ordított vele, hogy ha fáj toljon, mert már semmit sem érzett. Fel sem sírtam, két napig nem is mutattak meg senkinek, az sem tudni, mit műveltek velem ez idő alatt. A kórházból egy hét után egészséges babaként adtak ki, pedig már akkor voltak idegrendszeri elváltozásaim. Három évet kellett várni arra, hogy kiderüljön, mire is sérültem.

A tejfogaimat is az orvosoknak és ápolóknak köszönhetően veszítettem el. Most sem szakmai tévedés történt, hanem empátiai mulasztás. Kivételesen megértem a cselekedetüket, hiszen influenzajárvány miatt karantén volt a kórházban, de azt már kevésbé, hogy arra sem volt idejük, és észre sem vették, hogy a másfél éves kislány a nap 24 órájából 20 óráját végigzokog az anyukájáért, és közben a vaságyat rágja, hogy kijöhessen. Egyszer nem vettek fel, hogy megnyugtassanak, helyette sikeresen behozták a vírust a kórterembe és emiatt a műtétet elhalasztva betegen küldtek haza. Akkor már mindegy volt, hogy fertőzök-e, vagy sem.

A szemműtétemnél hittem az orvosoknak. Hittem azt, hogy meg tudnak gyógyítani. 6 éves voltam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a szemem semmivel sem lett jobb. Az orvos erre csak megrántotta a vállát, és annyit mondott „C’est la vie”. Megműtheti még egyszer, de akkor sincs semmi biztosíték arra, hogy változna a helyzet. Azt mondtam, köszönöm, akkor inkább várok, míg tényleg lesz valami javulás. Persze a műtétnek nem maradt el a következménye sem: az U alakban beültetett cérnát legszívesebben kidobná a szervezetem. A cérna vége meg is jelent a szemhéjamnál, és egész életem során ott fog virítani. Ami zavaró benne, hogy gyakran visszahúzódik a bőr alá, amitől begyullad a szemem, és úgy nézek ki, mint aki monoklit kapott. A csúnyaság annyira nem érdekel, hiszen ahhoz már hozzászoktam: az állandóan csukott fél szememen még egy szép smink sem tud segíteni. Viszont, ha begyullad, hetekig fáj, míg végül hatalmas, gennyes, nyílt sebbé válik.

A háziorvosom azokhoz a kivételekhez tartozik, akikben megbízom. Biztos azért, mert apum barátja, és a leghülyébb kérdéseket is feltehetem neki, akkor sem vág pofákat, inkább értelmesen elmagyarázza, hogy én is tudjam, miről van szó. Akkor vagyok bajban, ha olyankor kell felkeresnem, amikor szabadságon van, és helyettesítik. Ilyen volt, amikor a méhnyakrák elleni injekció második adagját kellett beadattatnom. Ha az egyetemi orvoshoz megyek el, akkor ingyenes lett volna, de mivel a helyettesítő doktornőhöz, aki még mielőtt beoltott, közölte velem az árát, 3.000 forintot fizettem. És ekkor csak saját magamat hibáztathattam, hogy miért az én bizalmas orvosommal akartam beadattatni, aki ráadásul ott sem volt, és miért nem vártam egy hetet vele, akkor ingyen megúszom. Bár ezt valaki elmagyarázhatná, hogy miért is volt így?

Gondolom, mindenki volt már náthás, és biztos akad olyan is, aki emiatt elment a háziorvosához. Sejthetitek, hogy nem vagyok olyan, aki minden csip-csup dologgal a rendelőbe szaladgál. Fájt a fejem, a torkom, de nem volt otthon semmi sem. Mivel akkor még közgyógyellátást kaptam, szerettem volna gyógyszereket felírattatni ahelyett, hogy több ezer forintot elköltsek. Egyébként sem tudtam, hogy vírus, vagy szimpla megfázásról van-e szó. Megint helyettesítették, most más, de nem jobb. Bementem, leültem, hogy elmondjam, mi bajom, mire megkérdezték tőlem, hogy jógázom-e, és hogy mit gondolok a lélekvándorlásról. A téma mindig is érdekelt, de nem hiszem, hogy ezt akkor kellene megbeszélni, amikor a váróterem tele van beteg emberekkel. A nagy beszélgetésben nem nézte meg a torkom, nem hallgatta meg a légzésem – nem tudom, hogy ezek mennyire szükségesek, de megszoktam. Helyette Flavon lekvárt akart rám sózni, hogy attól biztosan meggyógyulok. Ha mégsem veszek, akkor vegyek be Algopyrint, amihez persze receptet nem adott – igen, az közgyógyos lett volna, és már akkor vényköteles volt…

A tavalyelőtti műtétemről írtam már. Csak azt nem említettem, hogy a vén nőgyógyász, aki legelőször vizsgált, a zárójelentésemre valótlan dolgokat írt, vagy írt alá, ami már egy hétköznapi embernek is feltűnt volna. A jobb szemem pupillája nem érzékeli a fényt, ezért tartom állandóan csukva (rendben, ki sem tudom nyitni…). Erre a papírra ráírták, hogy mindkét szemem tökéletesen reagál a fényre. Mi van? Ezt honnan a francból vette? Meg sem vizsgálta, jó egyébként is hasfájással kerültem be a kórházba, de azt sem tudta megfejteni. Nem mintha próbálkozott volna vele. A részeg emberek detoxikálása jobban elvonta a figyelmét, mint egy súlyos bélgyulladás. A műtétkor már sikerült olyan orvosokat választanom, akiben megint csak megbízhattam, mert már régóta ismertem őket – az egyik az utcánkban lakott, a másik pedig anyum osztálytársa volt, és mindkettőről tudtam, hogy kivételesen remek orvosok a szakterületükön.

Most a terhességemnél is olyan nődokit választottam, akiben bízok, mert a család több nőtagját megmentette. Ennek ellenére többször felmerül mostanság a kérdés bennem, hogy jól választottam-e. Ő biztosan ott lesz-e velem, amikor szükségem van rá, ő tényleg odafigyel-e a baba egészségére, beér-e akkora, amikor kell, mert hiába egy közeli kis faluban lakik, nem pedig a belvárosban, ahol van a kórház? Félek a szüléstől. Anyum azt mondja, hogy ne is foglalkozzak vele, majd kijön, ahogy ki kell jönnie. Viszont akaratlanul is felmerül bennem, hogy legyek én is olyan tudatlan, mint ő, és ha véletlenül lesz valami, akkor az én kisbabám szenvedjen miatta egy egész életen át. A másod-unokatestvérem is hasonlóan járt, mint én, csak az ő anyukája jobban hallgatott az ösztöneire, így a kislány az utolsó pillanatban megmenekült az oxigénhiánytól. Viszont így is már 5 évesen műteni kellett a szemét, hogy meg ne vakuljon a szülés következtében előidézett idegpálya sérüléstől.

Keresztapámnál a polip lecsípésénél sikeresen kilyukasztották a fogóval a belét is. Azonnal műtétre volt szüksége, amit ráadásul ott, abban a kórházban el sem tudtak végezni. Rohammentővel vitték el a megyeszékhelyre.

Nagymamám veseröntgenjén történt egy kisebb „baleset”. Elfelejtették megnézni nála, hogy érzékeny-e a kontrasztanyagra. Amint megkapta, rögvest magára akarták hagyni, ő szólt utánuk, hogy baj van, mert dagad a feje és nem kap levegőt. Ott helyben megfulladhatott volna…

A másik mamámnál az orvos műtét előtt kétszeres adag véralvadásgátlót írt fel, amit ő tisztességgel be is vett. A következménye „csak” annyi lett, hogy majdnem elvérzett a műtét során, és utána is napokig pótolhatták az elvesztegetett vért…

Mondjátok meg, ezek után ki hinne a helyemben az orvosokban? Ki istenítené őket, ahogy szeretnék? Sajnálom, nekem nem megy, bizalmatlanná váltam az évek folyamán…