Tévé előtt

Mostanság nem nagyon tudok miről írni. Nem mintha Zseb nem fejlődne, nem lenne a világ legaranyosabb gyerkőce. Csomó mindent tud, produkál. Mégis ha írnék magamról írnék, az álmaimról, a vágyaimról, de azokról mégsem. Nem is olyan régen megfogadtam, hogy a lehető legcsekélyebb mértékben fogok írni most már magamról. Első körben sem akartam, ez a blog Zsebié volt már akkor is, amikor még csak a gondolataimban volt. Csaj róla szerettem volna írni, de valahogy a végén már a saját problémáimat öntöttem írásba, hátha ez segít. Valahol segített, de valahol más emberek lelkivilágába is beletiportam, így inkább továbbra is megtartom magamnak, vagy gimis szokásomhoz híven előveszek egy füzetet és naplót kezdek. Lehet, hogy ez lenne a legjobb…

Egyébként Zseb most a földön fekszik hanyatt fekvésben. A feje úgy kicsavarva, mint születésekor. Merev gerinc, hátravetett fej, láb felhúzva. Nyugi, semmi baja, csak tévét néz. Ez lett az új szórakozása. A tévé már a szopiról is el tudja vonni a figyelmét. Bent voltunk nagyimnál, amikor megpróbáltam cicire tenni, de az ő figyelmét el sem lehetett terelni a képernyőről. Le kellett kapcsolnunk ahhoz, hogy végre rám figyeljen.

Szerencse, hogy még nem fogja fel –ráadásul remélem – a látottakat, így nem kell nagyon odafigyelni, mit néz mellette az ember. Csak legyen mozgékony és színes.

Nem örülök neki! Sosem akartam, hogy a gyerek tévézzen. Bár ahhoz nekem sem kellene. Sőt nem kellene azt látnia, hogy legtöbbször az anyja-apja a monitort bámulja. Pedig ez van… Egymásnak háttal ülünk, síri csendben, csak a gyerek gagyogását hallani, és vagy olvasunk, vagy másokkal chatelünk. De ez már megint más történet, amiről nem írok.