Családom mindig fél elengedni minket kettesben Zsebbel. Én is a minimálisra csökkentem az ilyen alkalmakat, pedig mindig rájövök: jó páros vagyunk. Ma sem volt ez másképp.
Vidéken vagyunk, itt mindig könnyebb, mert nincs annyi lépcső, autóval könnyedén el lehet jutni bárhová, és az indulásnál mindig van segítség. Ma is apum tette be Zsebet az autósülésbe.
Reggelizni mentünk a nagyszüleimhez. Ez még az egyetemi éveim alatt volt szokásom. Pénteken - 300 km-t utazva - hazajöttem, majd szombat reggel be a nagyimékhoz villásreggelire és kávéra. Minden hétvégén 5 éven keresztül. Hiányzott, így most az apját otthon hagyva Zsebbel autókáztunk be a város széléről (utolsó ház, utánunk már csak a szőlők vannak) a központban lakó anyai nagyszüleimhez, akik ma is ham&eggsszel és kávéval vártak.
Igen ám, de Zseb annyira élvezte az autókázást, hogy képtelen voltam kivenni. Ott álltam az ajtóban, könyörögtem neki, hogy jöjjön, de ő csak szorította az ülése védőpajzsát. Azután sem tudtam kiszedni, miután sikerült kikapcsolnom a biztonsági övet, mert rögtön átmászott a túloldalra, onnan pedig a sofőrülésre.
- Édes, akkor itt maradsz egyedül, felmegyek - mondtam neki, mire elmosolyodott és integetni kezdett.
Otthagytam, de nem kell aggódni, nem lettem hirtelen felelőtlen szülő, mert felérve leküldtem nagypapámat, hátha ő könnyebben fel tudja csalni. Neki sem ment olyan egyszerűen, bár az erélyessége győzött: felemelte és felhozta, miközben Zseb végigordított a lépcsőházban. Az emeletre érve csak azért hallgatott el, mert meglátta a szomszéd ajtaját, és eszébe jutott a Baba. Viszont amint rájött, hogy nem találkozhat a Babával (éppen ma 2 éves kislány), ismét rákezdett.
Reggelizni nem sokat reggelizett: egy falat sonka és egy kevés kenyér, amit belé lehetett erőszakolni. Persze, most is megkaptam, hogy keveset eszik, szinte semmit, de azt elfelejtették, hogy előtte sós sütivel kínálták, amit teli pofival majszolt.
Ahhoz, hogy a Nanowrimon - valaha is - befejezzem a regényem (kell link?), kellett egy jegyzettömb a vázlataimnak, mert az eddig használt A/4-es füzetet nem éppen a legkényelmesebb magammal cipelni. Na meg egy új töltő toll - az utolsót még a szemináriumokon használtam. Gondoltam, gyerek nélkül könnyebben eljutok a papírboltba. Tévedtem, mert Zseb nélkül el sem bírtam indulni.
Az üzletbe lépcsőn - korlát nélkül - lehet bejutni, ezért elrángattam magunkkal nagypapámat is. Jól tettem, mert Zseb csak az ő kezét fogva sétált. Amint rájött, hogy papa is velünk tart, már az enyémet is megfogta, és hármasban kézen fogva elballagtunk az üzletig. Egy helyen akart megállni: a zebrán egy fekete autó előtt, de akkor papával együttes erővel a járda szélére "emeltük".
A papír-írószerboltban sok apró dolgot lehet kapni, ezért inkább kint hagytam az üzlet előtt. Rossz döntés volt, mert sírni kezdett, így bejöttek. Nem kellett volna előre aggódni miatta, mert a lehető legaranyosabban viselkedett: nézelődött, miközben a felismert tárgyakat mutogatta. A vécépapírnál például a popsijára mutatott, hogy azt kell megtörölni vele.
Visszafelé is nyugodtan sétált a kezünket fogva, csak a parkoló udvarában indult el a másik irányba, a játszótér felé. Először nem akartam hagyni, de kirántotta a kezét a kezemből, és a nagy lendülettől előre esett. Csupa sár lett még a szája is. A téren csúszdázott, kicsit hintázott, de annyira fáradt volt már, hogy állva elaludt. Most örültem nagyon, hogy papám is ott volt, mert most lettem volna egyedül meglőve: képtelen lettem volna az autóhoz cipelni a fáradt, kicsit hisztiző (ő még maradni akart) gyereket. Nem tudom, hogy oldottam volna meg, valószínűleg sehogy.
Mégsem hazafelé vettük az irányt, a másik nagyit is meg kellett látogatnunk. Autóból még könnyedén kiszállt, kézen fogva jött is a kapuig, ahol viszont leült egy kőre és nem mozdult többet. A kezemben egy üveg whisky volt - az unokaöcsém születésnapi ajándéka. Kinyitottam a kaput, az üveget és a táskámat leraktam bent az udvarban a földre, majd megpróbáltam felvenni a gyereket. Nem volt segítőkész: ordított és megfeszítve magát rúg-kapált, így örülhettem, hogy legalább az ajtón belülre tudtam cipelni. Ott letéve a földre vetette magát és hangosan óbégatott.
Az ajándékkal berohantam, addig Zsebet a bezárt kapuajtóban hagytam. Visszafelé feltűnt a nagy csend. Szóval csak addig sírt, amíg ott voltam. És igazam volt, mert amint meglátott ismét rákezdett. Kicsit erélyesebben szóltam rá, ami kellett is, mert lekonyult szájjal, de kézen fogva ballagott be a házba, ahol végre cicin elaludhatott.
Kivinni már nem nekem kellett, a szomszédban lakó unokaöcsém megtette helyettem. Ekkor hívott Juli18, hogy menjünk kávézni. Miért is ne? Nem zavart a még kómás Zseb. Szerintem ő is jól érezte magát, mert nyugodtan hagyta, hogy belerakjam a babakocsiba, megevett egy teljes sajtrolót, majd KicsiB játékával játszott.
A kávézásunknak mégis Zseb vetett véget. Jelezte, hogy kiszeretne jönni cicizni. Csakhogy nem elégedett meg a szopizással, járkálnia kellett. A cukrászda, ahol voltunk, gyerekbarát (kivéve a tükröket), nyugodt voltam... Addig, amíg meg nem láttam, hogy cipővel felállt az egyik székre, és az ablakot ütögetve épp a kint járkáló embereket figyelmét akarta felkelteni. Hiába kértem, hogy üljön le, ő csak annyit mondogatott, hogy nem!
Elszámoltam én háromig is, de ő csak nem fogadott szót. Oké, akkor visszamegyünk a babakocsiba. Ettől annyira sikított, hogy a szomszéd asztalnál ülő nő - egyébként ismerős - megkérdezte, mi baja. Végül is semmi, csak ellentmondtam az akaratának!
- Ha nem maradsz, megyünk haza... - suttogtam a fülébe.
Kiderült, hogy ezt akarja: elindulni. Elhallgatott, nyugodtan felöltöztethettem, és pápázott az ott maradóknak. Azt hittem, haza akar menni, de kiderült, hogy nem. Az autóba nem akart beülni, tovább akarta tologattatni magát az utcán. Sütött a nap, jó idő volt, ő meg szeret ilyenkor a szabadban lenni. Kilökte magát az ülésből, alig bírtam lenyomni, hogy ott tartsam az ölében a pajzsot. De amint elindult az autó, azon nyomban megnyugodott és örült a hazatérésnek is.
Ugyan fárasztó volt, és voltak nehéz helyzetek, de melyik gyerekkel nincsenek?
Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése