Teltek-múltak a napok. Először dühös voltam, mert éreztem, hogy most sem. Aztán mégis reménykedni kezdtem. Figyeltem a testem, hogy bennem vagy-e.
Nem tudom, hogy valóság voltál-e vagy álom, de voltál. Ott voltál a gondolataimban, az érzéseimben. Pirinyónak, láthatatlannak képzeltelek, aki ott van a melegben, hozzám bújva.
Csináltam tesztet. Remegtem, amikor megtudtam, hogy negatív lett. De még adtam nekünk esélyt, mert bíztam bennünk. Benned és bennem.
A napok folytak, már vártam a következő hetet, hogy biztos lehessek bennünk. Benned, hogy beágyazódtál az én méhembe. Az enyémbe, és senki máséba.
A félelem átváltott izgalommá. Közeledett az a nap, amikor majd kimutatnak. Sokat beszélgettem rólad, tervezgettünk, biztosnak mondtunk.
Utolsó este - késő este - megláttam a barnás szint a bugyimon, mely biztos jelet adott annak, hogy te ha bennem is vagy, nem akarsz maradni.
Nem mutathattam ki senki előtt a fájdalmam, a kétségbeesést. Hiszen mindenki csak nevetett volna rajtam, és türelemre intettek volna. De hogyan legyek türelmes, ha már hozzászoktam, hogy már nem egyedül vagyok.
Felmenekültem a szobámba, és sírni kezdtem. Ölelni akartalak, magamhoz szorítani.
Kérlek, drága Csöppem, Édesem maradj velem! Kérlek, drága Csöppem, Édesem maradj velem! Kérlek, drága Csöppem, Édesem maradj velem! Kérlek, drága Csöppem, Édesem maradj velem! Kérlek, drága Csöppem, Édesem maradj velem! Kérlek, drága Csöppem, Édesem maradj velem!
Azóta sírok és könyörgöm, hogy ne kelljen elengednem!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése