Nem szándékoztam a skóciai utunkról írni, mert ez a blog nem beszámolókról szól (arra ott lenne egy másik), viszont történtek olyan dolgok, amik idekívánkoznak.
Kint fejeztem be az Emma-trilógiát, mert valahogy a befejező kötettel nem igazán haladtam. Emma kezdett idegesíteni, Jurij alig szerepelt benne, pedig szerintem ő lett volna a főhős... A repülőn éppen annál a résznél tartottam, spoiler amikor a kicsivel éppen Angliába utaztak meglátogatni a nagyszülőket, és elhalmozták sok-sok ajándékkalspoiler vége. Mellesleg eszembe jutott, hogy milyen jó volt nekem gyerekként, amikor is külföldről (Angliából és Németországból) kaptam a ruháimat, mindig valami különlegesbe öltöztem, a többiek meg csak irigykedhettek. Erről elképzeltem, hogy majd én is veszek valami kis babaholmit a jövendő Csöppségnek (mondjuk skót kockásat, ha már Skóciába megyünk, és az úgyis uniszexnek felel meg), és a későbbiekben hagyománnyá alakulhatna, hogy az utazásaink során gyűjthetném az ő "kelengyéjét". Teljesen bele is éltem magam ebbe, és az első utam volt, hogy nem magamnak nézegettem a dolgokat.
Rengeteg "Scottish gift shop" volt a városban, de ilyen helyen nem akartam venni. Nem szuvenírt akartam, hanem valami igazi kuriózumot. Amit itthon nem lehet kapni. De bababoltot nem láttam sehol, viszont az egyik kasmírüzletben (jó, a turisztikai központ ajándékboltjában is) lehetett gyapjútakarót kapni.
Ha nincs más, jó lesz az is, gondoltam, ennek ellenére azért még keresgéltem. Találtam is egy gyönyörű szép piros skótkockás kabátkát, méretét nézve úgy fél éves gyereknek. Csak 15 font volt, a színét tekintve lehet lányom is, de fiam is, mindkettőn tökéletesen állna. De Mr. Férfi nem engedte megvenni. Azt mondta, nincs még gyerekünk. Hiába magyaráztam neki, hogy éppen azon az úton vagyunk, szerdán megyek orvoshoz, és hát nem védekezünk, ami jó eséllyel ahhoz vezet, hogy előbb-utóbb teherbe esem. De nem hatotta meg, hogy majd lesz. Azt merte mondani, hogy "mi van, ha nem is lesz". Kiakadtam. A sírás kerülgetett. Nem azért, mert ott kellett hagynom a kabátot, helyette vettem két takarót 40 fontért. A hozzáállása volt, amitől megrettentem. Hiszen eddig azt hittem, mindketten akarjuk, mindketten mindent elkövetünk, hogy szülők legyünk, de ezek után valahogy Mr. Férfin nem ezt éreztem. Este rá is kérdeztem:"valóban akarsz gyereket?" Nem rejtettem semmit se véka alá, nyíltan rákérdeztem, hiszen a jövőnkről van szó. Megnyugtatott, hogy akar, ő is biztos benne, és valószínűleg neki van igaza, ettől függetlenül a hazaút előtti bőröndbe pakolásnál előjött a sértettség. Kicsinek bizonyult a bőröndünk - nő létemre megoldottam a problémát. Mérgelődött, hogy nem tudunk elpakolni, mert nekem két hatalmas plédet kellett vásárolnom. Ekkor kibuggyant belőlem:
- Ha megvehettem volna a kabátot, nem vettem volna takarót.
- Miért nem vetted meg? - bökte oda.
- Azért, mert nem hagytad. S most hagyj bepakolni!
Az utolsó szónak muszáj volt az enyémnek lennie. S bepakolnom is sikerült.
Az indulások előtt mi mindig veszekszünk. De annyira, hogy ilyenkor maga a szakítás is többször megfordul a fejemben. Most is ez volt. Drága Mr. Férfi hazajött, közölte, hogy a szülei 10-re jönnek értünk, a repülőnk meg 13 órakor fog indulni. Rákérdeztem, hogy miért olyan korán, elég lett volna 11-re hívnia őket. Jó, valószínűleg nem olyan hangsúllyal mondtam, amilyennel illett volna. Közben Nita barátnőm jött hozzám, megcsináltuk a körmeinket - jobban mondva ő csinálta az enyémet is. Negyed kilenc volt, amikor elment. Fontos, mert utána valami változott Mr. Férfi viselkedésében. Mogorva lett, látványosan szenvedett. Csak nem tudtam, mitől. Hiába kérdeztem, mindenre azt válaszolta, hogy semmi. Más szót nem is ismert. Végül én is beduzzogtam, és úgy voltam vele, hogy nem is érdemes vele elmenni sehová se, mert úgyis ez lesz végig. Másnap volt a születésnapja, akkor nem akartam vele vitatkozni, és jól is tettem, mert fantasztikus utazásunk lett.
Hiába utaztunk el, voltunk kettesben, pihentünk, mert éppen megvolt a menstruációm. Végig. Ma reggelre múlt el, így arról, hogy Skóciába foganjon a gyerek, még álmainkban sem gondolhattunk. Helyette azzal voltam elfoglalva, hogy éppen milyen betétet vittem magammal. Évekkel korábban rájöttem arra, hogy allergiás vagyok a betétekre. A Jessának régen volt nature változata (nem tudom, hogy végleg megszűnt-e, vagy csak a hozzánk legközelebbi DM-ben, ahol vásárolni szoktam), ami nálam bevált. Miután nem lehetett kapni, így áttértem a Naturellára. Most nem a megszokott helyen vásároltam, és sajnos belefutottam a Bella Medica imtimbetétjébe. Nem kellett volna, mert úgy néztem ki tőle, mint a Madagascar Julian királya, riszáltam úgyis-úgyis, annyira viszkettem. Természetesen másfajtát nem vittem magammal...
Nem tudom, ti mennyire figyeltek oda az egészséges táplálkozásra, én kevésbe. Azt eszem, amit szeretek (sok csokit :P). Viszont sosem szerettem a gyorséttermeket. Ha hamburger, akkor a jó öreg, otthon készült fajta. A Burger Kingestől, vagy a McDonald'sostól kiakadok. Viszont a kávéjuk szerintem isteni. Így a reptérre való indulás előtt betértünk még egy - elvileg forrócsokira, de végül - cappuccinóra. Franciaországot kivéve általában a gyorséttermek mellékhelyisége tiszta szokott lenni, így most is inkább itt mentem el, mint a reptéren, ahol azért sokkal több ember megfordul. Igazam is volt, mert valóban megfelelt higiénia szempontjából. Amíg kezet nem akartam mosni. A csapból nem a megszokottan folyt a víz, inkább spriccelt, ahová csak tudott. Főleg a nadrágomra. Próbáltam törölgetni, de a farmeromból papírral nem lehetett ki-ledörzsölni a vízcseppeket. Hiába emelgettem a lábaimat a kézszárító alá percekig, semmit se használt.
Vállat vontam, majd vizes nadrággal kivonultam az emberekkel teli étterembe. Mr. Férfi felvont szemöldökére, gyorsan megjegyeztem:
- Ne aggódj, nem pisiltem be.
Ha az érdekel, hogy miket láttunk, milyen időnk volt, csak szóljatok, és azt is elmesélem. De nem most.
--
12 nap.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése