A Sherlock Holmes második részét többen lehúzták, én meg teljesen odavagyok érte. Az első részt is imádtam, így nem volt kérdéses, hogy elrángatom a másodikra is Mr. Férfit. Első olyan akciófilm (tényleg inkább akció, mint nyomozós, mert nyomkövetés aztán nem volt benne!), amelyre én akartam menni, nem ő.
Doyle-tól nem olvastam még semmit se. Az Elveszett világ érdekelt volna, de ott is a tévésorozattal kezdtem, és a könyvben nem szerepelt a sorozatbéli kedvenc karakterem, sőt a többinek is teljesen más személyisége volt, így gyorsan félbe maradt az olvasás. Holmest meg olyan színészek elevenítették meg, akiket nem szívleltem. Jobban mondva, inkább azt a karaktert nem, akivé a drága kokainfüggő, küzdősportokban jártas, utcai bokszokat kedvelő magánkopót tették. Túlságosan modorosnak, pökhendinek találtam őket, Christie Hercule Poirot-jához hasonlítottaknak, akit egyébként sem kedveltem a beképzeltsége miatt (sokkal inkább Miss Marple párti vagyok). Talán a 4 részes sorozatot kellene megnéznem, melyben Sherlock végre „szabad utat” kapott.
Elvileg Sherlock Holmes 1854 körül (január 6. – utólag is boldog születésnapot Mr Holmes) született, azaz igazi 19. századi, viktoriánus kori angol „fiatalember”, mert bár nemesi származású, valahogy úriembernek nem tudom elképzelni. Tökéletes steampunkos kor és jellem, amit Guy Ritchie-nek tökéletesen sikerült megragadnia.
Robert Downey Jr. és Jude Law ismételten tündökölt a szerepükben, végre valahára olyan személyiséget adva a nyomozónak és a doktornak, amikről könnyedén elhihetem, hogy hús-vér emberek, és nem csak bábuk, amiket a forgatókönyvíró cérnaszálon mozgat. Bár ebből sem hiányozhat az a motívum, amely az összes akciófilmben szerepel: a főhős mindent túlél. Mondjuk ez Sir Arthur „szappanoperájában” is megvan. Miután megölte kedvenc főhősünket, az olvasók felháborodása után Bobby Ewingot csinált belőle.
A főszereplők parádézása mellett a mellékszereplők is hozták a tőlük elvártakat. Öröm volt újra látni Irene-t, még akkor is, ha oly’ rövid szerepet kapott. Édes volt, ahogy Sherlockkal szurkálódott. Mrs. Hudson és Mary jó fej volt ebben is, vicces jeleneteket kaptak, bár a kritikusok szerint poénokban nem bővelkedett a film, amik voltak, azok is rosszak (ennek ellenére én személy szerint sokat vihogtam rajta). Új, teljesen pozitív színfolt volt Noomi Rapace, akit legutóbb Lizbeth Salander szerepében láttam, punk hajjal. Ha nem tudom, hogy ő az, a plakátokon nem ismerem meg. J
Főgonosznak (előző részben drága Mr. Knightley, alias Mark Strong parádézott) Sherlock legnagyobb ellenfelét választották: professzor James Moriartyt. Sok helyen lehetett olvasni, hogy a szerepet talán Daniel Day Lewis kapja meg, de végül Jared Harris kapta meg. Elhiszem, hogy nagyon jó rosszarc, de képtelen voltam elvonatkoztatni a csúnya fogaitól. Beismerem, hasonló kinézetű Moriartyra számítottam, csak az erő hiányzott belőle. Mintha Moriarty dublőrje lett volna, és nem maga a professzor. Sokkal több életet lehetett látni a „jobb kezében”, Moranban.
Annak ellenére, hogy Moriarty ugyanúgy végezte, ahogy Doyle regényében, nagyon is várom a harmadik részt. Ajánlom Ritchie-nek, hogy megcsinálja, ugyanezekkel a színészekkel! Mert belőlük sosem elég!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése