A galambos hölgy

Egyszer volt, hol nem volt… Élt egyszer egy magányos hölgy, akinek csak a galambok voltak a társai.

Nem volt ő mindig egyedül. Nagycsaládba született, a négy testvér közül a legfiatalabbnak. Testvérei szerették, babusgatták, óvták, mint a hímes tojást, amíg a világháború be nem köszöntött. Büszkén, keszkenőjével integetve búcsúzott katonabátyjaitól, akiket viszont soha többé nem láthatott. Ott estek el a messzi csatamezőn.

Gyönyörű, szeretett városát bombázni kezdték, a összeomlott hidak, az romos, évszázados házak. Az addigi békés élet rettegéssé változott. Az állam rossz oldalon állt, a kincstárt kiürítette a harc. Munkáskéz és pénzhiány éhínséget vont maga után, kenyeret is csak jegyekre kaphattak az emberek. Az érzelmileg sérült orosz katonák kegyetlenek voltak. Nem törődtek semmivel és senkivel, pusztítottak, bántalmaztak. A fiatal lány próbált pozitív maradni, a szépséget kereste a haldokló városban is, önkéntesként segített a rászorulókon.

Egy este a Vörös Kereszttől ment haza. Sötét volt már, alig volt csillag az égen, az utcai lámpák is csak halványan pislákoltak. A tégla sorházak ablakain sem szűrődtek ki fények, mintha mindenki elbújt volna a rémisztő dolgok elől – nem volt pénz se villanyra, se gyertyára. Sietett, ahogy csak a lába bírta, de a nyikorgó, kovácsoltvas kapujuk előtt valami megállította. Nyöszörgést hallott a kapualjból. Nővére volt az, véresen, összeverve hevert a földön. Ruhája foszlányokban lógott róla, mint amit erőszakkal megtéptek. A lány azonnal tudta, nem most látott először hasonlót, nővérét az utcán, mindenki szeme láttára meggyalázták. És senki nem segített rajta, elfordultak, ha látták.

Nővére túlélte, de soha többé nem lett egészséges. Mentálisan összeomlott, így húga vigyázott rá korai haláláig. A legkisebb lány erősebb volt, mint azt bárki is gondolta volna. Nővére helyett is dolgozott, mellette egyetemre járt, ahol művészettörténetet hallgatott. Szerette a művészetet, mert azok elfeledtették vele az otthoni gondokat.

Diploma után, a háború okozta károk retusálásával kereste meg a kenyerét. Ekkor ismerte meg jövendőbelijét, egy nála 10 évvel idősebb professzort. Nős volt már, egy kisfiú édesapja. Nem akarta ő tönkretenni senkinek sem a házasságát, de képtelen volt ellenállni a férfi varázslatos vonzerejének. Évekig tartó kapcsolat alakult ki közöttük: lázas munkával töltött estéiket szerelmetes éjszakáik követtek.

A feleség egyszer megbetegedett, és a restaurátor özvegy lett. Nem állt semmi a boldogságuk útjába. Hirtelen feleséggé és egy tinédzser anyjává avanzsált, de megbirkózott eme feladattal is. Szerette mostohafiát, jó anyának bizonyult. Lassan azért szeretett volna saját kisbabát, de a sors másképp döntött. Soha nem tudta megadni azt a férjének, amit a legjobban szeretett volna: egy közös gyermeket.

A fiú felnőtt, kirepült a családi fészekből. A szülők pedig elmerültek a társasági életben. Az asszony mégsem lehetett boldog, mert ekkortájt veszítette el beteg nővérét is, aki egy este – éppen a meggyalázásának évfordulóján – szívinfarktusban meghalt.

Már húsz éve, hogy a férje is eltávozott az élők sorából, és az asszony magára maradt. Fia továbbra is szerette, törődött vele, de messze vidéken dolgozott. Barátai voltak, de az idő haladtával eltávolodott tőlük. Néha találkoztak, régmúlt időkről beszélgettek, felemlegették a háború borzalmait.

Magányossá vált, szellemileg leépült, és 88 éves korára a városi galambok lettek az egyetlen társai, akik várták, akik meghallgatták fecsegését a háborúról, testvérei elvesztéséről, férje hiányáról, és egyedüllétéről.

Egy nap már hiába nem ment ki a galambjaihoz, mert követte szeretteit a túlvilágra, és végre találkozhatott rég nem látott testvéreivel, férjével.

(A történet kitalált eseményeket ismertet, a galambos hölgy alakját egy 80 valahány éves művészettörténészről mintáztam, aki egy téli napig minden reggel a villamosmegállóban etette a galambokat és az életéről mesélt a várakozó embereknek. Nem tudom, mi lett vele, de azért reménykedek, hogy továbbra is jól van valahol.)