Ha bármi bajom van, úgy próbálom megoldani, hogy elmenekülök. Ez a kapcsolatomban is így van, ha összeveszünk Mr. Férfivel, a szakítás gondolata merül fel bennem. Tudjátok, hogy egyáltalán van-e értelme ezt így folytatni? Ez akkor is felmerül, ha megbánt, ami valahogy elég gyakori.
Sokáig gondolkodtam, hogy leírjam-e vagy se, hogy a „nagyközönség” előtt hozzam a tudtára, vagy egy magánbeszélgetés alkalmával, de rájöttem, hogy sosem tisztel meg azzal, hogy beleolvasson ebbe a blogba, a múltkor is csak véletlenül tévedt ide, a másik, hogy ő nem az a fajta, akivel meg lehet beszélni a dolgokat.
A Nőt sem tudtuk megbeszélni rendesen, aki az életében (most már a miénkben) fontos szerepet játszik – csak azzal, hogy a szerelem elmúltával is „jó barátok” maradtak. És ugye, miért kell választania köztem és közte?
Olyan érzésem van, hogy van ő és vagyok én, de nincs olyan, hogy mi. Viszont én ezt várom el egy élettársi kapcsolatban, ahol nem sokára útba esik a gyerek is.
Ő továbbra is éli kisvilágát, ahová nem enged be. Nekem nem szükséges tudnom dolgokról, ha baja van, nekem nem mondja el, ha akar valamit, akkor elég megtudnom az utolsó utáni percben. És nekem ebből elegem van. Főleg, ha mellettem, a „hitvesi ágyunkban” lép elő a titkolózással.
Az okostelefonját nézegette, amikor hozzábújtam. Ahogy a szememmel felé fordultam, becsukta a telefonja kihajtható tokját. Egy belső ösztöntől vezérelve, mely a mozdulatának furcsaságát hivatott figyelmembe ajánlani, gyorsan elvettem a készüléket, mire (férfi létére!) felsikoltott:
- Ne nézz bele!
Most kezdett csak érdekelni a dolog. Ott nézi mellettem, de azért én ne nézzem meg.
- Miért?
- Én se szoktam belenézni a telefonodba!
Ez nem igaz, hiszen mindennap elkéri azzal az indokkal, hogy játsszon a Snoopyval. És ilyenkor az egész tartalmát is böngészhetné, ha akarná…
- Titkolsz előlem valamit?
- Nem.
- Pedig néha olyan érzésem van… - tértem volna rá a lényegre, ami már évek óta kínoz, de erre egyetlen egy szót sem szólt, mint aki a hallgatással beismeri.
Fájt, piszkosul. Főleg azok tudatában, hogy mostanság rengeteg ilyen tette van. A leghétköznapibb dolgokat is harapófogóval kell kihúznom belőle, és olyankor megsértődik, hogy én miért akarom tudni. Ha mellettem netezik a telefonján, van olyan, hogy két percre felül, háttat fordít nekem, majd visszadől mellém – csak azért, hogy ne lássam, miket néz meg. Ti mire gondolnátok a helyemben?
Azóta azt a játékot űzöm, amit ő szokott velem. Nem beszélek hozzá, némaságba burkolózom. Csak amíg én odamegyek hozzá, nem hagyom békén addig, amíg nem mondja el, mi a baj, addig ő csak tudomásul veszi, és semmivel sem közeledik.
Tegnapelőtt estétől van ez az állapot, ma reggel már puszit sem próbált adni. Nem akartam megtörni, végig akartam vinni, amíg ő nem jön hozzám csúszva-mászva, de holnaptól húsvétozik az egész család (az övé és az enyém közösen). Addigra meg kell oldanom a problémát, vagy lemondani a vendégséget. Hiszen ha mi nem állunk szóba…
Nem tudom megtenni, hogy szakítsak vele, pedig már nagyon ott tartok. Nem bírom, és ha már egy 3 éves kapcsolatban ez áll fenn, akkor mi lesz a későbbiekben. S a gyerekkérdés? Ha biztosra tudnám, hogy állapotos vagyok, akkor azt mondanám, hogy Isten veled, én megkaptam mindent, amire csak szükségem van, és a baba örökké emlékeztet a boldog pillanatokra.
De én tényleg szeretnék tőle babát. Tőle és senki mástól!
Ó, Mr. Férfi hogy lehet ekkora ...?!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése